Minden bizonyára nem én vagyok az egyedüli, aki nem csak minőségi filmeket vagy sorozatokat néz. Néha kellenek a "limonádé" darabok is, amikkel kitölthetjük a pihenő időnket. Ezek azok a fajta filmek és sorozatok, melyeknek nincs igazán komoly mondanivalójuk. Nem kell feszülten figyelemmel követni a cselekményszálakat. Azok párhuzamos haladta nem mindig hat egymásra, eléggé gyakran kapcsolat sincs, vagy ha van, akkor sem nekünk kell rájönni arra, hanem maga az alkotás tárja elénk azt. Be kell valljam, nagyon sok ilyen sorozatot nézek. Néha egy-egy címének a kimondása után mások keserű arckifejezéssel néznek rám, hogy mégis hogyan vagyok képes megnézni azt a "szart". Hiszen annyira gagyi, és unalmas... Persze, ezeket néha el is ismerem. Én is szeretem azokat a műsorokat, amik valóban értéket képviselnek, van mondanivalójuk, vagy egyszerűen a történet annyira szerteágazó és mégis összefonódó, hogy a végére a szórakozás nem pihentető, hanem szellemileg egy kicsit megterhelő; elfáradok tőle. Viszont ahhoz, hogy igazán kikapcsoljak szükségem van a limonádékra. Ha nem tudok elaludni, ezek "álomba ringatnak". Most is épp egy ilyen sorozatot nézek (és igen, jelenleg hajnali 3:53 van, amikor ezt írom). És igazán most jöttem rá, hogy miért szeretem ezeket a sorozatokat. Mert ezeknek is van egy cselekményszála, ami akár érdekes is lehet. Csupán az a sebesség, hogy milyen gyorsan kapunk belőle új darabkákat, az más. Ilyenekre tipikus példák a sok évaddal rendelkező nyomozós sorozatok. Minden évadban, sőt van, ahol több évadon keresztül kapunk egy-egy új történetet. Minden részben adnak belőle egy kis ízelítőt, de a teljes sztori csak a legvégén derül ki. És ez igazságtalanság. Jelenleg épp a Lucifer 3. évadát nézem és most jöttem rá, hogy miért olyan nehéz letennem, de mégis miért untat néha. A részek közepén a fő történetszálon nem igazán látunk haladást. Mindig van egy adott bűntény, amit megoldanak, elkapják a gyilkost és mindenki boldog. Közben néhány mondatnyi párbeszéd hangzik el talán, ami előrébb lendíti az eseményeket. Ellenben a részek utolsó 5-10 perce már nem erre koncentrál. Az megadja azt, amire valójában várunk. A valódi előrehaladást. Kapunk egy kis meghökkentést, kapunk egy kis elejtett... nem morzsát, inkább fél szelet kenyeret, aminek a másik felét is akarjuk. És amikor vége a résznek, akkor annyira elönt minket a kíváncsiság - hogy a sok unalom után végre előre mozdulni látszik a cselekmény -, hogy elindítjuk a következő részt. És újból elkövetjük a hibát, és az érdeklődésünk 25 percig megint a nullához fog konvergálni. És ez a legtöbb bűnügyi, nyomozós, stb. sorozatnál így van. Adnak egy gyenge kis gyilkossági sztorit, és az igazán érdekes részt pedig csak apró kis darabkákban tárják elénk. De mégis képtelenek vagyunk abbahagyni, és egy részt végignézve megint csak a következőt várjuk. Felmerül a kérdés, ez biztosan jó kikapcsolódás?? A választ rátok bízom ;)

A napokban megismertem egy lányt. (bocsi, hogy így deus ex machina írok, de felesleges lenne magyarázkodnom, hogy miért nem írtam sokáig, mert úgysem nagyon olvassa már senki) Tinder. Igen, most lehet mondani, hogy "fúúú, hát ott nem lehet normális embereket megismerni" meg stb stb stb... De ez botorság. Majdnem mindenki kipróbálja. Lehet neki adni egy esélyt, és nem feltétlen sül ki belőle rossz dolog. Szóval itt álltam párba egy olyan lánnyal, aki talán nem a legnagyobb álma a legtöbb fiúnak, de nekem megtetszett (arról a 2 képről amit láttam), mert olyan kedvesnek tűnt. És ebbe bele is trafáltam. Beszélgettünk jópár napig, míg elhívtam randizni. Kivételesen nem valami unalmas programot terveztem. Gondoltam kiprübálok valami újat, hátha jobban sül el a dolog, mint korábbi kapcsolatkezdeményeimnél. És igazam lett. Elmentünk billiárdozni. Ezalatt még kicsit érezhető volt a távolságtartás, ami érthető is egy első találkozásnál. A billiárd után beültünk az új törzshelyemre, ahol azért pár pohár után már kicsit felszabadultabb lett a hangulat. Érezhető volt, hogy kölcsönösen vonzódunk egymáshoz. Volt egy pillanat, amikor megemlítettem neki, hogy ha még iszok párat, akkor nem feltétlen tudok magamra vigyázni, értve ezalatt, hogy lehet, hogy meg fog történni, hogy megcsókolom. Ott ült velem szemben, a szemembe nézett, majd magabiztosan a következőt kérte: "Csókolj meg!". Mondanom sem kell, hogy mit éreztem. Mindig féltem a kezdeményezéstől. Mindig ijesztő volt, hogy vajon, ha vissza csókol is valaki, biztosan akarja-e azt?? Vajon tényleg ő is arra vágyik igazán, vagy csak mert "kötelező", azért teszi. De végre nem. Láttam a szemén, hogy tényleg szeretné. Nem tétováztam. Megcsókoltam. Beleadtam mindent, amit csak lehetett. Hirtelen azt éreztem, hogy boldog vagyok. Végre valami jó is történik monoton kis életemben. Az este folyamán nagyon sokat csókolóztunk. Volt, hogy csak röpke szájra puszikat adott, de éreztem, hogy ő is akarja ezeket. Varázslatosnak tűnt. Rég éreztem hasonlót. Viszont az idő múlt, és ő lekéste az utolsó HÉVet haza. Így nem volt mit tenni, felajánlottam, hogy aludjon nálam. Mindenféle hátsó szándék nélkül, és csupán annak örültem, hogy még több időt tölthetek vele. Nem akartam, hogy véget érjen az az este. Természetesen nem is lennék én, ha nem rontottam volna el. Amikor hozzám értünk bennem leért minden ital, amit az este folyamán fogyasztottam, és elveszítettem a józan ítélőképességemet. Természetesen rámásztam, aminek az lett a vége, hogy megharagudott rám. Nagyon. Volt egy pillanat, amikor, mintha magában véglegesítette volna, hogy ott most leállít. Ugyanazzal a határozottsággal tette ezt, mint, amikor megkérte, hogy megcsókoljam. Kicsit váratlanul ért. És hirtelen kicsit józanabb is lettem ettől a "pofontól". De ettől a pillanattól kezdve távolságtartóvá vált. Akármit mondtam, akármit tehettem, éreztem, hogy ő már nem akarja annyira ezt. Megijedtem. És még mindig nem eszméltem fel ebből az ijedtségből. Már idejét sem tudom mikor éreztem magam boldognak, csak egy pár órára is; most itt lett volna a lehetőség, de elrontottam. Majdnem olyan rossz mint egy szakítás. Az a fellángolás él bennem, amiből kialakulhatna egy valódi kapcsolat. Rossz, hogy bizonytalan vagyok, hogy van rá esély - és sajnos igen nagy -, hogy ennek nem lesz folytatása. Rossz, hogy tudom, hogy az este nagy részében jól érezte velem magát. A legrosszabb mégis, hogy úgy vágyok rá, mint egy kiskamasz az első fellángolásánál. Ugyanaz a pulóver volt rajtam másnap is, és a sok ölelkezéstől átvette az illatát. Ültem a munkahelyemen, és konkrétan a pulóveremet szagolgattam bizonyos időközönként, és az este jobb felére gondoltam, hogy átvészeljem a műszakot. Nem gondoltam volna, hogy 23 évesen is képes leszek úgy viselkedni, mint 15-16 évesen. Azt hittem, hogy felnőttem, de mégis olyan gyerekes módon, értelmes okok nélkül akarok vele lenni, mint egy kisgyerek. A legrosszabb az egészben, hogy tudom, hogy Ő most mérlegel. Okokat keres magának arra, hogy eljöjjön velem még egy randira vagy ne. Ezt nem feltétlen tartom jónak, de ezt magában kell elerendeznie. Nem dönthetek helyette. Nem mondhatom azt, hogy a mérleg szerintem az este 90%-ára mozdul el. Nem mondhatom azt, hogy gondoljon arra, amikor önfeledten ölelkeztünk két csók között. Nem mondhatom azt, hogy egy ilyen kapcsolat nem észérvekre épül, hanem érzésekre (ezalatt nem fellángolást vagy szerelmet értve, hanem boldogságot, jókedvet, felszabadultságot, ...). És most itt vagyok tehetetlenül. Várom, hogy döntsön. Lényegében saját magamban táplálom a reményt, hogy talán még van rá esély, hogy a jó dolgok dominálnak benne. De azért mégis itt van bennem a tudat, hogy ez sajnos fordítottan arányos a jó emlékek mennyiségével.

Hát... magam sem tudom, hogyan is kezdjek ebbe bele. A világ megváltozott. Vagy csak inkább én kezdek felnőni. Egy ideje teljesen máshogy élek, mint azelőtt. Már nem várom a hétvégéket, nem Pesten töltöm a hétköznapokat, máshogy állok a kapcsolatokhoz, legyen az szerelem vagy barátság. Megváltoztam, pedig nem akartam. És hiányzik a régi, könnyed életem, amikor csak fogtam magam és a szabadidőmben - ami jelenleg 0 - elmentem és találkoztam ezzel, azzal, meg amazzal a haverral és jól éreztem magam. Amikor egy lányba képes voltam beleszeretni, sok időt vele tölteni és nem túl komolyan viselkedni vele. Amikor még a tanulmányok csak játékok voltak és nem pedig egy küzdelem a jövőbeli életért. Igen. Azt kell mondjam, hogy felnőttem. Jelenleg a hétvégéimet munkával töltöm. Sok munkával. Lányokkal foglalkozni nem igazán van időm. Igaz most van barátnőm... de ezt mindjárt kifejtem részletesebben is. És az egyetem. Néha félek, hogy nem lesz belőlem semmi. Félek, hogy képtelen leszek befejezni és egy parkolóházban igázva húzom le az életemet. Pedig ebbe kezdek belefáradni. Már nincs olyan, hogy szünet, vagy vizsgaidőszak. A barátaimat is kezdem elveszíteni, és csak a fontosak maradnak mellettem. Azok, akikkel régen rendszeresen találkoztam, ma már nem keresnek, hisz tudják, ha elhívnának péntek este vagy szombaton bulizni, vagy csak elmenni gangelni valahova, az lesz a válaszom: "Bocsi, dolgozom..." És ebből kezd kissé elegem lenni. Kellene találnom valami olyan munkát, amivel ugyanennyit kereshetek, de akár hétköznaponként az egyetem mellett is tudom csinálni, vagy csak 1 vagy 2 hétvégémet veszi el. Persze ez szinte lehetetlen. Ilyen munkát úgysem fogok találni.
Na de ígértem, hogy szót ejtek a barátnőmről is. Elvégre a blogom egyik mozgatórugója a szerelmi életem. Legalábbis valamikor még így volt. Tinderen ismertem meg. Valamikor nyár elején. Igazából nem akartam tőle komolyabbat. Amolyan hiánypótlónak terveztem, amíg nem találok valakit. Csak aztán én hülye megkedveltem, és összejöttem vele. Azt hittem, hogy lehet belőle valamit. 6 hónapja vagyunk együtt, de mostanság egyre jobban kezdem érezni a következőt: Egyszerűen nem akarok vele lenni. Más lányok után tekintgetek, flörtölni próbálok és szinte minden egyes porcikám menekülne. NEM szeretem. És nem is fogom megszeretni. Néha már idegesít, hogy mindenen megsértődik vagy úgy viselkedik, mint egy esetlen 14 éves kislány. Néha idegesít, hogy apát kell játszanom és nem barátot, akinek mindent meg kell tanítania neki. NEM vagyok tanítóbácsi. Nem egy ovisra van szükségem, hanem egy nőre. Aki adott esetben tudja, hogy az ágyban mit kell csinálni, adott helyzetekre hogyan kell reagálni, megáll a két lábán, és nem tojik be attól, ha valamit önállóan kell megoldania. És legfőképp NEM hagyja, hogy a szülei bele szóljanak az életébe. Ezek mellett eljutottam egy olyan pontra, amiről azt hittem, hogy velem sosem fog megesni. Tizenéves koromban arról voltam híres, hogy kb "még a legyet is röptében..." Hát ez változott. Eljutottam arra a pontra, hogy a "barátnőm" nem kívánom. Ha szexelni kéne vele, arra hivatkozok néha, hogy a munka miatt vagyok kimerült, mert egyszerűen NEM kívánom. Nem akarok lefeküdni vele, nem akarok összebújni vele és nem akarok vele lenni. Persze, igen, tudom, nem kell annyira kiabálni kedves emberek, hogy akkor "Miért nem szakítok vele??". Akarok, de nem megy az olyan könnyen. Pontosabban mehetne, nem hatna meg, ha bőgne miattam két hétig, vagy háromig, ha minden barátnője egy szarházinak tartana. De nem ilyen vagyok. Sosem voltam. Mindig igyekeztem a leggyengédebb módon szakítani. Terveim szerint Februárban úgysem nagyon fogunk találkozni, így kicsit talán elhidegülünk egymástól (a munka egyetlen előnye). Aztán a távolság miatt talán könnyebben megérti, hogy ez nem fog menni. Ha mégsem, nem fogom sokáig húzni. Megmondom kerek-perec a tényeket. Talán ha nagyon muszáj.... még meg is bántom valamivel. De ez így sajnos nem mehet tovább. És hogy utána hogyan tovább?? Még magam sem tudom. De egy kis szabadság, hogy bárkivel kavargathatok nem jön rosszul. Na meg, ha összejönne ezzel vagy azzal (vannak azért kiszemeltek), akkor lehet h nem zavarna, ha meg van kötve a... kezem ;)

Már egy ideje tervezem, hogy erről írjak, ugyanis nagyon sok dolog kavarog a fejemben. Hihetetlen mód vártam, hogy megérkezzék a mozikba, hogy végre láthassam. Majd kijött és... MIVAN??

Először is ajánlanám mindenki figyelmébe az egyik kedvenc videó-bloggeremet, aki erről egy igen mély gondolatokkal teli filmkritikát csinált. Szirmai Gergely, akit azért szeretek, mert a szarban is meg tudja látni a jót, ismét kitett magáért (és a szarban is meglátta a jót). Igyekszem majd egy-két dologra reflektálni abból is, amit ő elmond, és igyekszem egy MARVEL fan szemével is vizsgálódni.

Vágjunk is bele! Először is arról pár szót, hogy mit vártam a filmtől: A Bosszúállók után ez volt az első olyan nagyszabású MARVEL film, melyben végre több ismert hős is feltűnik. Az újdonság az lett volna, hogy nem csak a már megszokott hősökkel találkozhatunk, hanem több, még eddig az Marvel Cinematic Universe-ben eddig fel nem tűnő hős is megjelenik. Köztük az egyik gyermekkori nagy kedvencem - akinek sok képregényét olvastam el - pókember is. Vártam az eddig megszokott látványelemeket, harcokat, jól kidolgozott történeteket, karaktereket, drámát, stb. Na és mit kaptam?? Egy unalmas, átgondolatlan, felszínes filmet, ami lényegében arra volt jó, hogy bevonzzon még több embert a mozikba. Csalódtam a filmben. És, lehet, hogy csak én találtam ilyennek, de számomra ez egy semmitmondó film volt.

A karakterekről
Ahogy a fent említett videóban is szerepel a film lényegében egy baráti háromszögről szól. Ezzel gondom nem is lenne. De valahogy a karakterek oldalát nem igazán sikerült eltalálni. Például a film elején kibontakozó vitában, hogy kell-e a felügyelet vagy sem a két vezető oldal választása számomra teljesen meglepő volt. Amerika kapitány, aki eddig mindig lényegében a "kormánynak dolgozott", vagy inkább a S.H.I.E.L.D.-nek, ami valamilyen szinten egy felügyelt szerv volt (természetesen a S.H.I.E.L.D. ügynökei sorozat második évadjában kiderül, hogy ez a felügyelet nem éppen a legnagyobb kontrollt jelentette) egy meglepő fordulattal hirtelen túlságosan is önálló akart lenni. Ezek mellett a lázadó jellemű, kicsapongó Tony Stark pedig a felügyeletet választaná. Természetesen érthető, hogy miért választják az adott oldalakat. Tony Stark a Vasember 3 és az Ultron kora alatt próbált egyre jobban felelőséget vállalni tetteiért, és védeni az emberiséget, mikor rájött, hogy amit csinálnak, azzal életeket veszélyeztetnek. Mondjuk Steve Rogers túlzott önállósága a film elején érthetetlen. Később persze rendben van, hogy Bucky felé húz a szíve, de az elején ez nem teljesen tiszta.
Az egyéb szereplők választása egyértelmű. Skarlát boszorkány Barton ügynök mellé áll, hisz Szokóviában ő öntött bele lelket. Hangyaember tipikus törvényen kívüli, de nem gazfickó, és őszintén szólva a kapitány sem gaztettre készül. Pókembert Stark keresi fel, Vízió pedig lényegében amiatt jött létre, hogy az embereket óvja, tehát ő is törekszik a legkisebb emberáldozattal járó oldal fellelésére. Sólyomszem és a Fekete özvegy oldal választása nekem nem annyira egyértelmű a karaktereikből kiindulva.

A story
Igazándiból valami nagyszabásút vártam volna. Erre kaptam egy lapos, unalmas, semmitmondó történetet. Oké, kiderült, hogy ki ölte meg Tony Stark szüleit, be lehetett hozni a képbe Fekete párduct, lehetett szerepeltetni Sólymot, Skarlát boszorkányt, Hangyaembert; be lehetett venni egy Pókembert (na erről később részletesen is), de komoly főellenség, komoly történetszálak nincsenek. Az MCU-hoz szinte nem ad hozzá semmit. És még csak eredettörténetnek sem felel meg (max Fekete párduc esetében).

Reflektálás a videóra
Itt Szirmai Gergely videójából ragadnék ki egy pár részletet. Először is a barátság kérdése valóban nagyon jól előjött. Nagyon jó konfliktust teremt(hetett volna). Illetve az egyetlen jó dolog még - amit talán egyedülálló módon kedveltem a filmből -, hogy mind a kapitány mind vasember hihetetlen emberinek tűnnek. Mindenféle szuperhősös flancot ledobva éreznek, és éppen emiatt egy a szupehősök morális és erkölcsi tisztaságát teljes mértékben megkérdőjelezik. A kapitány szembe megy mindennel egy barátjáért, Vasember pedig addig verné a Tél katonájának az arcát, amíg az meg nem murdál, mert kiderül, hogy anyut és aput ő ölte meg. És az sem hatja meg, hogy Bucky teljes befolyás alatt állt.
Ami még nagyon érdekes és szembetűnő, hogy valóban módszeresen építik le a régi szereplőket, helyet adva ezzel az újaknak. Ezt igen csak sajnálom. Mivel természetesen a klasszikus hősökkel kezdték, és elhamarkodva csináltak hozzájuk kismillió filmet. Így igen gyorsan unalmassá váltak és a későbbiekben nem lesz meg az a hatásos belépőjük egy filmben, amire szükség lenne. Nem lesz olyan egy Vasember által nyújtott megjelenés más hős filmjében, amire az ember azt mondja, hogy "Hoppá' Anyás! De király, hogy itt van! Egy isten!"...

Paukembör
NEM! Nem, nem és nem! MCU Spider-man #3. Komolyan kellett még egy pókember?? Nem lehetett volna folytatni mondjuk az Amazing Spider-man-ben bemutatkozottal?? Komolyan?? Ráadásul EZ?? Nekem mindig is szívügyem volt pókember kérdése. Talán az általam legtöbbet olvasott Marvel képregényhős az Pókember volt. De ő nem ilyen. Mindenki szereti, hogy jaaaj de jó, végre egy kis lúzer kölök nagy dumával. Igen a nagy dumát eltalálták, de azt nagyon nem, hogy alapvetően milyen. Mindenki azt hiszi Pókfazonról, hogy egy lúzer kisiskolás fiú, akit megcsípett egy pók. Nem. Peter nem lúzer. Peter Parker egy nem túl népszerű srác. De ettől még nem lúzer. Egy teljesen átlagos tini, akit megcsíp egy pók és ennek következtében még több problémája adódik. Mégis - a képregény történet szerint - Gwennel és MJ-vel, illetve Harryvel és még pár emberrel, igen jól kijön. NEM! Nem lúzer. Ez a Pókember pedig.... lúzer. Ezek után reménykedek, hogy hoznak egy 4.-et is, aki végre valósan adja vissza Peter szerepét és jól el tud helyezkedni az MCU-ban is.

Látvány
Hangyaember nagyon király. Ugyan annyira mint a saját filmjében. Amerika kapitányon nagyon nincs mit látványt varázsolni. Wanda rohadt csinos kislány és a képességéhez fűződő látvánnyal is elégedett voltam. Vízió továbbra is nagyon jól megcsinált karakter. DE hogy a francba néz már ki az a vasember-páncél?? Olyan, mintha egy műanyagból kiöntött valami lenne. Ezt az eddigiekhez képest nagyon gyengén csinálták. A harc jelentek is kissé laposak, egyedül a repülőtéri látványos. Pókember hálója és kinézete sem épp az, amit vártam. De persze ezek mind személyes vélemények.

Végezetül csak annyit, hogy összességében csalódtam. Nagyon. De most megyek megnézem még 3x, hátha megtetszik (na jó, valójában dolgozok tovább és nem nézek filmet).

Megint hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára megosztottam a nagyvilággal a gondolataim, a velem történő dolgokat illetve a bennem cikázó érzéseket. És szokás szerint most sem lesz könnyű ez a dolog. Mindig azon igyekszem, hogy ne aprózzam túlságosan el, nehogy unalmassá váljon, aztán azon kapom magam, hogy túlságosan felületes, amit írok. De most igyekszem lényegre törő lenni, de mégsem felületes. Összefoglalva tehát...
Február közepén elveszítettem valakit. Egy lányt, akivel azelőtt több mint félévig együtt voltam. Még akkor is, ha nem volt ez kimondva, én úgy éreztem. Nagyon letaglózott a vesztesége. Nem is igazán tudtam feldolgozni magamban a veszteségét. Így egy eléggé drasztikus megoldáshoz folyamodtam. Kiírtam magamból. öt és fél A/4-es oldal. Igen, ennyit sikerült kitermelnem magamból röpke 2 óra alatt, munka közben. Lényegében mindent beleírtam, hogy mit éreztem a kezdetektől fogva a legvégéig. Helyenként talán el is vesztem a részletekben. Illetve a végén leírtam valamit, amit talán nem gondoltam 100%-ig igaznak, vagy csak nem akartam, hogy igaz legyen. De a jelek azt mutatják, még mindig van alapja.... de ezt hagyjuk. Hisz aznap este történt más is az életemben. Egy nagyon kedves lány barátom elhívott egy kis búfelejtő italozásra. Természetesen nem egyedül volt, míg várt rám, hogy végezzek a munkában, hanem egy osztálytársnője is vele itókázott. Persze mindketten bátorítottak, hogy tartsak velük munka után, én meg kissé letörten, fáradtan, de mégis a piálás mellett döntöttem.
Este 11-kor végeztem. Mondanom sem kell, hogy mire odaértem, mindkét lány már igen jó kedvű volt. Szemmel láthatólag mindketten nagyon örültek nekem, hogy láthatnak, bár őszintén szólva, csak az egyiket gondoltam komolyan. Hisz a másik lányt alig ismertem. Láttam azelőtt... kétszer életemben. Kedves volt, aranyos, és csinos, de szinte nem is ismertem. Miután odaértem, én is nekiláttam a mámorító bort betermelni a gyomromba, de természetesen egy kis szódával hígítva. Elmondtam a lányoknak a gondjaim és felolvastam azt a pár oldalt, amit körmöltem. Látszólag lesokkolta kicsit őket, hogy a naaaaaagyon menőőőő, meg alkesz, meg nőcsábász, meg mindenféle Flash képes iszonyú érzelmes lenni és a legapróbb részletekre is néha emlékezni. Láttam rajtuk, hogy ez igen csak meglepte őket. Viszont a lány barátom nem sokáig maradt. Így az osztálytársnőjével kettesben maradtunk. Be kell vallanom, mikor először láttam már vonzónak tartottam a lányt, de most megint feltűnt, hogy szemrevaló teremtés. Aztán vele tovább iszogattunk, majd kocsmát váltottunk és ott folytattuk. A telefonomról mutogattam épp magamról gáz képeket neki, mikor egy részeg pillanatomban megcsókoltam. Na innentől kb hazáig csókolóztunk. Jó volt, mert közel lakunk egymáshoz, így sokáig tudtunk közösen jönni az éjszakaival. Majd eztán összejöttünk.
Na innentől kicsit bonyolódtak a dolgok. Nagyon jól megvoltunk, és voltak nagyon boldog pillanataink, napjaink, amikor valószínűleg nem csak én éreztem magam igen felemelően, hanem (remélem) ő is. De sajnos nagyon sokszor vitáztunk is mellé. Alapvetően úgy érzem így utólag nézve, mintha egymás ellentétei lettünk volna. Szóval... ezentúl nevezzük csak Ellentétnek. Szóval ellentéttel voltak nagyon boldog és nagyon civakodós pillanataink is egyaránt. Az utóbbi miatt így igen gyorsan szét is mentünk. Sajnos. Visszagondolva nagyon jól esett, hogy odafigyelt rám, hogy törődött velem. Nagyon jó volt, hogy vele lehetett tervezni a jövőre nézve. De nem volt jó, hogy ugyan olyan makacsok voltunk mindketten. Mellé nem egy olyan srác való, aki olyan határozott, mint én. Nem egy olyan srácra van szüksége, akinek teljesen egyértelmű meggyőződése van a világ dolgairól, a saját életéről és ezekben igen nehéz rá hatást gyakorolni. És talán pont ezek a dolgok voltak azok, amik miatt mi nem jöttünk ki jól. Egy-két dologban hajthatatlan vagyok. Ez talán azért van, mert én ezektől a könnyű meggyőzésektől igen papucsnak érezném magam. Már pedig sok minden elmondható rólam, de egy valami biztosan nem, hogy papucs lennék. Szóval makacsságunk és ellentéteink miatt sajnos nem maradtunk együtt. De hála égnek sikerült vele is békésen elválnunk.
Viszont azóta kicsit magányosnak érzem magam. Lényegében Ellentét feledtette velem az előtte lévő lányt, aki most így megint egyre jobban hiányzik. Pláne, hogy már vagy 20x beszéltük meg az elmúlt egy hétre, hogy találkozunk, de még egyszer sem sikerült. Pedig mára ráadásul egész napos programot szerveztem. De aztán nem jött össze. Szomorú vagyok. És egyedül érzem magam. És másokkal ismerkedni sincs időm, de valahogy nem is akarok. Vissza akarnám kapni őt, de túl bonyolult lenne. Na és igen. Megint jön az egyetlen dolog, amiben bizonytalan vagyok. A saját párkapcsolati életem. Másokét mindig olyan szépen és jól meg tudom oldani, de a sajátom.... az valahogy mindig csődtömeg....