Mindig nehéz szakítás után. Fáj egy darabig, az ember próbálja átgondolni, hogy mit rontott el, mit tehetne még, hogy ne legyen vége. Tanácstalanul önsajnálkozik, ostoba módon kárt tesz magában és még sorolhatnám. De a legrosszabb, amikor már nincs remény, az ügy veszett. A legrosszabb, amikor látja, hogy mással van már a számára fontos illető, és tudja, hogy az a személy talán többet tud adni neki, talán jobban érzi magát vele. De legbelül mégis fáj. Az első pillanat, amikor meglátja, hogy másé egy sokk hatású esemény. Meredten néz maga elé, nem akar tudomást venni róla, majd szépen lassan pár perc elteltével felfogja, hogy mi is történt.

Augusztus óta voltam vele. Talán az egyik leghosszabb időtartam, amit lány mellett töltöttem. Nem, nem jártunk. Csak szexpartnerek voltunk. Mégis minden olyan volt, mintha a barátnőm lenne. Randizni vittem, próbáltam odafigyelni rá és a legtöbbet adni neki, amit csak tehetek. De ő igazán nem rám vágyott. Mindvégig tudtuk mind a ketten, hogy ez egyszer véget fog érni. De nem akartam róla tudomást venni. Reménykedtem, hogy talán mégis lehet belőle valami komolyabb. Talán valami apró szikra megmozdul benne és végül engem választ. Karácsonykor egy röpke pillanatig el is hihettem. De pár napja jött a rossz hír: "Megismertem egy fiút." Tudtam, hogy innentől vége. Nem az a fajta lány, aki anélkül ijesztgetne ilyenekkel, hogy komolyan gondolná. De a remény még élt bennem, hogy talán mégsem gondolta át eléggé, vagy még van egy kis időm, hogy visszaszerezzem, vagy szimplán csak megszerezzem magamnak a szívét. Egészen pár perccel ezelőttig, amíg a facebook fel nem dobta, hogy kapcsolatban van. Kissé összetörtem. Amúgy is szétszórt vagyok, de ez szíven ütött. Nem vagyok szerelmes - legalábbis remélem -, de mégis olyan fájdalmat érzek, amit már rég nem éreztem. Hiányzik, és nem tudom, hogy mihez kezdek most. Hiába akarom magamnak bebeszélni, hogy ezzel a sráccal legalább boldog lehet, de az önzőség bennem van, hogy magamnak akarom. Szükségem van rá. Talán csak megszokás, de akkor is érzem, hogy kell nekem. Kavarognak a fejemben a gondolatok. Mit csinálhattam volna jobban?? Többet találkozó?? Több randi?? És eszembe jutnak az együtt töltött percek: billiárd, karácsonyi vásár, mozi, összebújások. Talán életemben nem hallottam annyi őszinte szót, mint amennyit tőle kaptam: "Köszönöm!" "Jól éreztem magam veled." "Örülök, hogy találkoztunk". Mihez kezdjek most?? Küzdjek és okozzak fájdalmat másoknak vagy csak felejtsem el?? Mérlegelnem kéne, de még nem tudok. Nem tudok tiszta fejjel rá gondolni. Ha csak egy fellángolás is, most nagyon feldúlt lelkileg. Össze kell szedjem magamat!

Akárhány alkalommal találok a világhálón egy hasonló képet, vagy feladványt, mindig szörnyülködve nézem meg a komment szekciót. Nem okoskodni akarok, és nem is az egómat akarom fényesíteni, de szégyen gyalázat ami a világban folyik. Egyszerűen a hideg ráz attól, hogy az emberek mennyire elhanyagolják a matematikát, és milyen gyorsan elfelejtik az általános iskola 2. osztályában tanultakat. Persze a problémának ez talán a legszembetűnöbb része. De a valódi gond, hogy akik egy ennyire egyszerű feladatot képtelenek megoldani, azok számára komolyabb matematikai kérdések valószínűleg teljesen homályosak. Pedig nem nehéz. Nem kell hozzá órákat magolni, csupán le kell ülni és meg kell érteni a feladatokat. A többi már csak gyakorlás kérdése, hogy egy adott problémával miylen gyorsan küzd meg egy ember. Lehet, hogy nekem ez azért ilyen alapvető, mert meg van az adottságom, hogy könnyebben megértsem, illetve fantasztikus, sőt zseniális matematika tanáraim voltak az elmúlt években, de ez nem jelenti azt, hogy másoktl elfogadott az, hogy nem konyítanak egy picit sem hozzá.

Na lássuk a megoldást:
1. lépés: szorzás (mivel az magasabb rangú művelet, mint az összeadás). -(3*6)=(-18)
2. lépés az összeadások elvégzése balról jobbra haladva. 3-18+2=(-15)+2=(-13).
Az így kapott eredmény tehát -13.
Egyébként kiakasztó, hogy a középiskolát éppen elvégzőknek miért okoz nehézséget egy középszintű matematika érettségi. Hisz még frissen a fejükben van a tudás, és igen egyszerűek szoktak lenni. Sosem fogom emgérteni, hogy miért hanyagolják el az emberek a matematikát. Pedig körbe vesz minket, ha akarjuk, ha nem. És meg lehet látni benne a szépséget. Szóval csak javaslom midnenkinek, hogy foglalkozzon vele többet. Az első pár sikerélmény (önállóan bebizonyítani valamit pl) után jobban megszereti ezt a csodaszép tudományt!!!

Na jó. Ráveszem magam, mert valaki zaklatott vele, hogy írjak. Tudom, hogy kicsit elhanyagoltam mostanában a blogolást, de nem igazán jutott időm semmire. Ha pedig mégis, akkor olyan dolgokkal töltöttem az időmet, amik kikapcsolnak, és egy picit sem kell hozzájuk gondolkodni (mert azért be kell valljam, akármennyire is ösztönösen írom le a gondolataimat, azért igyekszem nagyrészt valami formát adni neki, mind fogalmazási, mind kinézeti szinten). Na szóval mi újság van velem?? Gondolom erre vagytok kíváncsiak, nem pedig valami bugyuta dologról a bugyuta véleményemre. Hát hol is kezdjem??
Az egyetem... hogy is mondjam?? Nem igazán megy. Rá kellett jönnöm, hogy ez a fajta képzés nem nekem való. Felvesznek minden évben 300 embert, hogy állambácsitól jó nagy pénzeket akaszthassanak le, majd ezek közül kb 50-en diplomáznak le. Nem. Ez nem nekem való. Már meguntam a küzdelmet. Keresek egy olyan helyet, ahol a tanároknak nem az a célja, hogy az ember kibuktassák, hanem az, hogy megtanítsák arra, amit meg kell tanulnia. Épp ezért döntöttem úgy, hogy a következő félévben passzívra megyek, majd szeptembertől egy sokkal könnyebb egyetemen folytatom vagy kezdem elölről. Addig pedig dolgozok... de erről majd később. Egyébként az oktatással kapcsolatban észre vettem valamit. Az engem körül vevő emberek között igen sok olyan van, akik nem túl jó képességűek, és anno, pár éve meggyűlt a gondjuk a tanulással. Mára meg képesek bemagolni iszonyú mennyiségű anyagot, és sikeresnek érzik magukat, képesek jó jegyeket szerezni. Velem meg pont az ellenkezője történt. Anno igen könnyen megszereztem a jó jegyeket, és még csak küzdenem sem kellett értük. Manapság viszont egyáltalán nem is érzek komoly késztetést arra, hogy én órákat, vagy napokig tanuljak. Egyszerűen belefáradtam a hajtásba. Rájöttem, hogy nem szeretek tanulni. Sokkal jobban szeretem megérteni a dolgokat, mint szabályokat bemagolni, melyeket akik nem értenek, úgysem veszik hasznukat. Illetve belefáradtam abba is, hogy másokkal versenyezve mutassam meg, hogy én vagyok a jobb. Elég volt a versenyek sokaságából általánosban. Elég volt a kötelező versenyekből gimnazistaként. Végre szeretnék csak bejárni az órákra és elsajátítani az ismeretanyagot.
Persze lehet, hogy ezen a véleményen azért vagyok, mert iszonyatosan kimerültnek érzem magam. Az egyetem mellett nyár óta igen sokat dolgoztam. És most fél évig még többet fogok. És nem is a munkámmal van a gond, hogy fárasztó lenne, hanem az ébrenléttel, illetve, hogy nagyon kevés szabadidőm van. Persze most mindenki azt mondja, hogy kérjek több pihenőidőt, de akkor viszont sajna pénzem nem lesz. Nem egy jól fizető munkám van (cserébe viszont igen könnyű), így ha több szabadnapot kérnék, olyan keveset keresnék, hogy alig tudnám kifizetni a dolgaimat.
Végül ejtsünk szót a magánéletemről. Kb ugyan ott állok, mint nyár végén. Van egy lány, aki nagyon tetszik, nagyon élvezek vele lenni, de egyszerűen az érzem, hogy sosem lesz a barátnőm. Hiába próbálkozok mindennel, valahogy sosem leszek az a srác, akire neki szüksége van. Persze az is nehézséget okoz, hogy elég kevés a szabadidőm, illetve az is, hogy még mindig itthon lakom, amin sajnos még egy darabig nem tudok változtatni. Pedig nagyon szeretnék már. Kellene egy kis szabadság, illetve, hogy ne kelljen állandóan szólnom (vagy engedélyt kérnem) édesanyámnak, hogyha valakit fel szeretnék hozni. Iszonyat idegesítő 21 éves fejjel. És igen csak hátráltat is. De legalább szeptembertől egy kicsit szabadabb leszek, hisz terveim szerint vidéki egyetemre megyek, ahol kollégiumban fogok lakni. Ott az ember könnyebben megoldja, hogy felvihessen valakit a szobájába.
No azt hiszem hirtelenjében ennyi jutott eszembe. Egyébként, ha valaki olvasgatná a mai napig unalmas bejegyzéseim, és esetleg kíváncsi lenne történetekre tőlem, vagy akár ilyen folytatólagos sorozatra, akkor az jelezze a facebook oldalamon keresztül valahogyan! Ha elég nagy rá az érdeklődés, akkor talán kicsit több időt szánok a blogra, és kaptok majd ilyen dolgokat is. Na jók legyetek!

Egyre gyakrabban érzem, hogy fáradt vagyok. Szinte teljesen kimerültem, de mégis hajtom magamat a végsőkig. Muszáj. Kell az egyetem és kell a pénz. Ha most leállok, sosem érhetem el az álmaimat. De így nem jut idő semmire. Egyszerűen abból áll az életem, hogy bejárok az egyetemre, vagy pedig dolgozok. Alig van szabadidőm és az is olyankor, amikor nem tudom igazán jól kihasználni. A maradék időmben pedig alszok. Ami valójában egyre érezhetőbben időpocsékolás, de muszáj. Így is teljes mértékig fáradt vagyok. És ez a kimerült állapot csak hozza magával a pesszimista gondolatokat is. Nem tudom eldönteni, hogy megéri-e ez nekem. Csak reménykedni tudok, hogy ez a helyes út, hogy legalább a jövőm ne olyan legyen, mint a múltam. Igazából nem is tudom mit írhatnék még. Fáradt vagyok ahhoz is, hogy kitaláljak valami témát. És még inkább fáradt ahhoz, hogy értelmesen ki is fejtsem. Most is csak gépelem a mondatokat, néha összefüggés nélkül és szinte nem is törődök azzal, hogy korábban mit írtam le. Csak írom ami az eszembe jut, mert nem tudok jobbat. Ááááá, ennek semmi értelme... Na majd legközelebb.

Amikor kéne, akkor bezzeg nem tud írni az ember. Itt ülök egy papír felett egy tollal, és nem tudom, hogy mit írjak a papírra. Csak azt tudom, hogy mit szeretnék: verset. Hogy miért?? Az bizony hosszú hetekre nyúl vissza.
Pár hete megismerkedtem egy lánnyal. Azaz nem megismerkedtem, mert már ismertük egymást régről, de szinte sosem beszéltünk. Majd elhívtam iszogatni. Elkezdett kialakulni valami kettőnk között, és jelenleg már teljesen úgy bánok vele, mintha a barátnőm lenne, és ő is úgy viselkedik velem, mintha a barátja lennék. Ám van egy kis probléma: nem járunk. Illetve van még egy nagyobb: szinte képtelen vagyok beszédre bírni. Én próbálkozok. Próbálkozok nyitott lenni felé, próbálom kérdésekkel rávenni a beszédre, de mintha mellettem egy láthatatlan lakat kerülne a szájára. Nem értem, hogy miért történik ez. De persze ez sem lenne nagy gond: legyek türelmes és majd megered a nyelve. Mindaddig ez így szépnek és jónak tűnik, amíg be nem következik az a pillanat, ami tegnap megtörtént: "Amúgy sok dolgon gondolkodtam. Rajtunk-rólunk" Ez az a mondat, amitől mindenki csak egy valamire tud gondolni: szakítás. Ami persze kissé abszurd lenne helyzetünkben, hisz nem is járunk, de az egymástól való eltávolodás sosem könnyű. Kezdek lassan ragaszkodni hozzá. Kezdek kötődni. Nem, nem vagyok szerelmes, de kezdem egyre jobban hiányolni, ha nincs velem. Így igen csak rám ijesztett ezzel a mondattal. Holnap találkozunk, hogy megbeszéljük a dolgokat, amiken gondolkodott. Én persze valami frappánssal akarok előállni. Csak persze... ilyenkor nem megy. Az egyetlen dolog, amihez egy keveset értek is, az sem megy. És itt jutottunk el odáig, hogy ülök egy papír felett és egy nyamvadt verset nem tudok összehozni. Bár arra is gondoltam, hogy írok valami rövidke történetet. De amit írnék, ami hatásos lenne, arra nem elég egy este. Úgy érzem elvesztem. Nem tudom, hogy mit kéne tennem. Annyi gondolat cikázik a fejemben írás terén. De egyik sem a helyes gondolat. Jó pár száz oldalt tudnék megtölteni a fejemből jelen állapotomban, de ezt az egy A/4-es oldalt képtelen vagyok. Azt hiszem hagyom inkább. Megnézek egy filmet. Hátha jön valami jó ötlet belőle. Remélem, mert különben holnap nagy eséllyel megint egyedülálló leszek...