Eléggé furcsa mostanság az életem. Eléggé fáradt vagyok, és egyre kevésbé tudom élvezni azokat a dolgokat, amik régen boldogsággal töltöttek el. Tudom, rá lehet fogni, hogy felnőttem, de én még nem akartam. Még csak 24 éves vagyok, még ráérek egy picit. Miért kell nekem állandóan stresszben lenni?? Miért kell nekem mindig mindenkinek megfelelni?? Elegem van ebből. Így jutottam el oda, ahol most, július 9-én, a nyár közepén vagyok. Véget vetettem a kapcsolatomnak 8 hónap után. Nem azért mert nem volt jó, hanem azért, mert sokkal több rossz volt a végére, mint jó. Én úgy éreztem már csak én próbálok beletenni mindent ebbe, hogy kapcsolatnak látszódjon, és ne csak egy szimpla barátságnak. Itt jöttem rá az egyik legfontosabb problémámra. Túl komolyan veszem a kapcsolatokat, és talán ezért nem élvezem őket. Így az első, amiben kissé vissza akarok venni, az a komolyság. Szeretnék pár futó kalandot, vagy csak kavargatni lányokkal. Incselkedni, húzni egymás agyát, majd szép lassan hagyni a másikat, nem beszélni vele és végleg eltűnni az életéből, hogy majd 5 év múlva ha véletlen összefutunk, akkor egy jót nevethessünk ezen. Pontosan ezen felbuzdulva jutottam el addig a gondolatig, amikor rájöttem, hogy mikor volt nekem utoljára jó az életem. Félreértések ne essenek azért, most sem olyan rossz, de - mint már említettem - nem élvezem már eléggé. Így fogalmazódott meg bennem, hogy irány vissza a középsulis én. Akkoriban nem igazán voltak problémáim, faltam az életet és élveztem. Így jelenleg a célom az, hogy megint kissé lazábbra vegyem a dolgokat; ne hagyjam, hogy a túl sok felelősség a nyakam köré tekeredjen; és az sem ártana, ha kicsit több időt töltenék a régi barátaimmal. A régi idők felidézésére lehetséges, hogy talán itt is kicsit aktívabb leszek, talán itt is kicsit több dolgot fogok megosztani a közeljövőben. Mindenesetre most ennyit erről. Aztán meglátjuk, hogy mit sikerül kihozni ebből.

Igen nehéz most leírni, hogy mit is érzek. Csalódott vagyok. Kicsit magamban, nagyon másokban. Azt kezdem észre venni, hogy szinte senki sincs mellettem. Egyedül érzem magam, pedig mindig körbe vagyok véve emberekkel. De ez nem ér semmit. Ez csak egy látszólagos.... valami. Olyan, mintha a barátaim lennének, de lényegében csak kihasználnak. Jó vagyok arra, hogy rendszerint eljátszom a "jancsibohóc"ot, hogy legyen mindig valaki, akin lehet mókázni, de senkit nem érdekel, hogy én mit érzek, mit gondolok mélyen. Velem lehet vitázni, mert úgyis mindig másoknak lesz igaza, mert én úgyis csak egy szaros kis senki vagyok. Rólam lehet hazudni dolgokat, mert az egy kicsit sem bűn, engem ki lehet oktatni, mert én biztosan nem vagyok eléggé tapasztalt. Engem lehet vádolni, mert a közös döntés alapján úgyis nekik lesz igazuk, és ha meg akarom védeni magam, ráadásul sikerül jogos érvet felhoznom, akkor azt mindig el kell bagatelizálni, vagy rávágni, hogy "Ne igyál annyit!". Ne igyak?? Így?? Hogy mindenkitől csak a bántást és a támadást kapom?? Hogy mindenki csak viccet csinál az érzéseimből?? Hogy megint lassan ott érzem magam, mint általános iskolásként, amikor én voltam az utolsó rongydarab, amivel mindenki úgy játszik, ahogyan akar?? HÁT NEM! Betelt a pohár. Nekem is van büszkeségem. Lehet, hogy fájni fog, lehet, hogy talán még népszerűtlenebb leszek, de itt az ideje, hogy kimutassam a fogam fehérjét. Elegem van ebből...

Avagy megvettem a szerelmedet, de a személyiségemmel fizettem...

Mindig is egy határozott, szókimondó férfinek tartottam magam. Vagy legalábbis ilyen férfi akartam lenni. Olyan, aki kimondja, hogyha valamivel nem ért egyet, aki kiáll az igazáért, még ha a párjával szemben is kell. Olyan, aki hajlandó vitázni, de biztos meggyőződése esetén dominál, elmagyaráz, érvel. És mindig azt gondoltam, hogy egy férfi, aki inkább a békesség miatt kerüli a vitát, aki inkább csendben meghúzódik és hagyja, hogy párja tévhitben éljen tovább, az gyenge jellemű. Persze ki ne olvasná nap mint nap az interneten a házasságokról szóló vicces bejegyzéseket, melyek arról szólnak, hogy a férfinak csönd, és az asszony dirigál. Talán régen így volt. AZ ember hazament a nejéhez, aki elé rakta a vacsorát, ő azt csendben megette, és kerülte a konfliktust, nehogy az asszony másnap direkt elsózza a levesét, vagy koszosan hagyja a nadrágját. De már más időket írunk. Nem csupán a nők emancipációja miatt, hanem az intelligencia és a kulturált viták felértékelődése végett is. Egy olyan világot élünk, ahol szerintem a vitának helye van, pontosan ugyan úgy, ahogyan a tévedés beismerésének is. Én pedig kisgyermek korom óta egy olyan kapcsolatban akartam élni, ahol ez megfelelő egyensúlyban megtalálható.

És most itt állok... ebben. Szeretek. Ebben szinte biztos vagyok. Sőt, szerelmes vagyok és a fellegekben érzem magam az esetek legtöbbjében. De mégis ott vannak a pillanatok, gondolatok, viták, amiket pontosan ezért vesztettem el. Idősebb vagyok, tapasztaltabb a páromnál. Lehet, hogy csak pár évvel, de amiatt, hogy más körülmények között nevelkedtünk, ez teljesen érződik. Mindketten domináns személyiség típusba tartozunk. Mindketten szeretjük a kezünkben tartani az irányítást, makacsok vagyunk és néha a végsőkig kitartunk az álláspontunk mellett. A probléma csupán a végsőkig helye. Mi az a határ, amit már nem lépünk át?? Mi az a határ amin belül kiállunk az igazunkért, és mik azok, amiket már nem merünk feláldozni?? De leginkább az, hogy mit tartunk fontosabbnak?? Úgy érzem, ha nem rajtam múlna, már rég szakítottunk volna, mert nem lett volna egy békés pillanatunk sem. Utoljára, amikor majdnem a végsőkig kiálltam az igazamért, amikor egy kicsinyes dolgot fújt fel olyan nagyra, hogy napokig csak veszekedtünk, ha szóba került, nem Ő és nem is én oldottam meg a problémát. Én hiába érveltem neki, hiába próbáltam hatni rá, Ő csak kötötte az ebet a karóhoz, és nem volt hajlandó elismerni az igazam. Sőt. Nem csupán nem akarta elismerni, nem is akarta megérteni, amit mondok. Végül pár közös barátunk hatására lenyugodott, és elfogadta a helyzetet. De ez nincs mindig így. Általában nem merek elmenni addig a határig, hogy ekkora mosolyszüneteket megengedjek magunknak. Persze ez azért is van, mert iszonyúan féltékeny vagyok, meg persze azért is, mert fülig szerelmes vagyok belé. Féltékeny vagyok, még akkor is, ha tudom, hogy nem csalna meg, mert tudom, hogy nem mindig rajta múlna. Voltam én is 19 éves, tudom, hogy hogyan lehet elérni egy lánynál azt, amit akarunk. Lényegében valami hasonlóval kezdtem nála én is. Mi van, ha valaki más még ügyesebben keveri a lapokat?? De ne is térjünk el a tárgytól, mert erről kisregényeket tudnék írni.

Nézzük inkább azt, hogy mit áldozok fel azzal, hogy nem akarok napokig vitázni vele. Ahogy az alcímben is írtam a személyiségemet. "Mégis hogyan lehet ezt ilyen egyszerűen kijelenteni??" - kérdezheted. De a válasz mégis egyszerű. Azzal, hogy folyamatosan ráhagyom a dolgokat, és inkább a beszélgetést más irányba terelem, és néha már meg sem próbálom másodjára vagy harmadjára elmagyarázni a dolgot neki, azzal egyszerűen elvesztem a magabiztosságomat. Olyan, mintha mindent már csak az Ő kénye-kedve szerint mondanék, csinálnék. Amikor meghallom a hangja változását, amit akkor használ, amikor nem hajlandó elismerni az igazamat, már inkább csak menekülök a vita elől. Már néha meg sem próbálom elmagyarázni, hogy mi a valós helyzet. Hozni fog rá olyan érvet, amit én ha kétszázszor cáfolok meg, akkor is ugyanolyan csökönyösen fog szajkózni tovább. Vannak dolgok, amikbe például csak most csöppen bele. Ilyen például az egyetemi lét, a felnőtté válás és annak felelőségei, és még sorolhatnám hosszan. Ő csak a kisvárosi létben gondolkozik, csupán csak egy vékony szeletét látja a világ nagy tortájának, ő megelégszik azzal, ha tejszínhab nem kerül a ő szeletére, de még néha azt is lenyeli, ha egy kicsit rohadt az a torta. Mert úgysem tud rajta változtatni, vagy csak mert neki az bőven elég. Hiába mesélek neki cukormázas, édesebbnél édesebb, marcipános, habos süteményekről, neki megfelelő lesz az a kissé penészes habmentes torta, mert az neki jó. És ezek után természetesen én leszek az, aki egy utolsó senki, mert nekem nem jó, ha az én süteményemen nincs elég hab. És ekkor jön a pillanat, hogy fogom a villát és szépen letolom a torkomon a penészes csokikrémet, mosolygok hozzá és belülről kezdek el rohadni én is. De mosolygok és ő elégedetten visszamosolyog rám, és boldogan megyünk haza a cukrászdából. ÉS én is boldog vagyok, mert ő elégedett velem is, és, hogy letoltam magamba a mérge(me)t, és ezért ajándékul odaadja a szeretetét, amire én olyannyira sóvárgok, hogy megennék egy kupac szart is, ha arra kérne.

De ez nem marad büntetlenül. Magamban nem tudom elfogadni, hogy Ő nem érti mag az érveimet, hogy az egyszerűbb utat akarja választani. Ha telefonon vitáztunk, majd letesszük a kagylót, magamban ott motoszkál a gondolat, a harag, hogy "miért nem mondtam meg neki a frankót??". Ott dühöngök magamban, hogy miért akarja jobban tudni azokat a dolgokat, amiket én évek óta átélek, megélek, és megtapasztalok, miközben fogalma sincs - csupán csak egy kis töredéknyi - arról, hogy mit-miért-hogyan csinálok. Fogalma sincs arról, hogy a legtöbbször tanítani akarom olyan dolgokra, amik megkönnyítik az életét, vagy csupán csak jó, hogyha tudja. Fogalma sincs, hogy mennyi mindentől védem, és mennyi mindenben próbálom támogatni, ami Őt gyarapíthatja. Nem veszi észre, hogy nem tud mindent, én pedig túl gyenge vagyok ahhoz, hogy ráerőltessem ezt. Gyenge vagyok ahhoz, hogy erőszakosan tápláljam belé, hogy nem mindentudó, hogy egy-két hallott dologra alapozva még nem alakíthat véleményt.

Pedig szeretném, sőt vágyom rá, hogy úgy hallgassa meg, amit mondok, hogy hisz nekem, hisz a tapasztalatomnak, hisz a kedvességemnek, hogy ez mind csak miatta van. Miatta, hogy neki jobb legyen. Ezzel az elutasítással viszont elnyom. Elnyomja a magabiztosságomat, azt a fajta természetes egómat, ami egészséges. Épp ezért van, hogy néha látszólag túlkompenzálom ezt beképzeltséggel, vagy csak magamban roskadok össze, mikor senki nem lát. Egy senkinek érzem magam. Egy senkinek, akinek a mondandója, a jó szándéka már nem érdekes mások számára. Egy senkinek, aki csak úgy van. Néha megpróbálkozok értelmesnek tűnni mások előtt, néha megpróbálok gondolkodónak tűnni, de ennek mind az a vége, hogy csak még nagyobb hülyét csinálok magamból és még inkább rombolom a magamba vetett hitemet. És mindezt miért, azért, hogy boldog lehessek vele. Hogy legalább pár pillanatban a mennyekben lehessek. És úgy érzem, hogy ez még mindig megéri nekem.

A sok okoskodás után visszatérek kicsit a klasszikus témáim egyik legnagyobbjához. Csak úgy telnek a hónapok, telnek az évek, és egyre kisebb figyelmet szentelek eme kicsiny helyre. Igaz, már senki sem olvassa szinte. Igaz az is, hogy már nem nagyon van mit írnom. Pontosabban lenne nagyon sok gondolatom, de egyszerűen időm nincs rá. Bár ezt gondolom észre vette mindenki, hisz az előző bejegyzéseim nagy része is arról szólt, hogy hulla fáradt vagyok és semmire sincs időm. Unalmas lenne századjára is leírni ezeket a dolgokat. Amikről meg szívesen írnék, azok pedig olyan sok időbe telnének... De térjünk is a tárgyra! Elkezdődött egy újabb szemeszter. Na jó, lassan már vége is van (elrepült gyorsan). A félév kezdetén már-már számolni lehetett volna a szokásossal. Az összes gólya leányzót lecsekkolom, aztán szinte mindre ráhajtok. Sajnos ezt a rossz szokásomat az utóbbi 2-3 évben öltöttem magamra, amióta szinte reménytelenül próbálkozok barátnőt találni. Ittasan néha egyszerűen csak szerelmet vallottam egy-két lánynak, akiket alig ismerek, de megtetszettek, mert egyszerűen már annyira hiányzott az érzés, hogy valaki mellettem legyen. Így, amikor elkezdődött a gólyatábor természetesen rögtön az első nap jól körbe is néztem. Már megint ezek a fránya füllentések... Hisz nem is ott kezdődött. Facebook-on már előtte is volt ehhez esemény, ahol felkészülhettem rendesen, hogy mi fog várni. Igaz idén kicsit másmilyen volt. Mivel csapatvezető voltam, illetve jelenleg is Valéta Bizottsági tisztségviselő vagyok - na erről egyszer vagy írok egy hosszú bejegyzést, vagy pedig részekre tördelve egy kisregénybe fogalom azokat az élményeket, amik a Selmeci Diákhagyományokkal átérezhetőek -, ezért már az első pillanattól számtalan emberrel beszélgetni kezdtem. Az egyenruhám miatt én is kitűntem a tömegből és gólyák tucatja támadt le a kérdéseivel. Persze elsőként a lányok kérdései érdekeltek. A csapatomból rögtön az egyik lány le is támadt és kérdések áradatát zúdította rám. De valahogy még sem ő volt, aki a legjobban érdekelt. Pedig amúgy csinos lány, és valószínűleg 9 másik fiúnak simán elterelte volna a figyelmét minden körülötte lévő dologról. De nem ma kezdtem a szakmát, és érdekelt, hogy mit láthatok még. Pontosabban akkor már kiszúrtam valakit. Nem egy tipikus minden fiúnak tetsző lány. Ránézésre meg lehet róla mondani, hogy rock zenét hallgat, magas, festett vörös hajú, piercingje van. Nem tűnik törékeny kislánynak, akit egy egyszerű kis bájgúnár beszéddel leveszel a lábáról. Lehet talán ezért is tetszett annyira elsőre, mert olyan elérhetetlennek tűnt. Próbáltam ide-oda mászkálni, óvatosan felé tekintgetni, de valahogy sehogy sem sikerült a szemébe néznem. Vagy ha mégis, akkor annyira megijedtem a magabiztosságától, hogy inkább én fordultam el tőle. Végül inkább hagytam a próbálkozást, és próbáltam inkább a saját csapatomra, és ügyes-bajos dolgaikra figyelni. Kicsit elszomorodtam azért. Két olyan ember volt a csapatvezetője, akikkel nem vagyok valami nagy barátságba. Úgy gondoltam, hogy így talán még arról is lecsúszok, hogy eljöjjön a bALEKokításokra (szintén csak a hagyományőrzéshez kapcsolódik). Kezdtem kicsit lemondani róla. De szerencsére mégis ott volt. Ott ült az első sorban a többi lánnyal- Gondoltam, ez csak ideig-óráig fog tartani, de tévedtem. És hirtelen már a 3-4. okítás környékén jártunk (heti 1 alkalom). Néha, velük szemben - a Presidiumon - ülve, alig bírtam ki, hogy ne nézzek rá. Azt kellett észre vennem magamon, hogy hirtelen inkább másokra is bámultam, hogy ne tűnjön fel senkinek, hogy őt néztem. Eléggé kellemetlen helyzet volt, de valahogy muszáj volt mentenem. Mégis leszólítani nem volt merszem. Egy pillanatig. Az egyik esti össznépi program után - egy kissé illuminált állapotban - mégis odamentem hozzá. Persze egy teljesen együgyű dologgal, amire aztán nem igazán alapozhattam volna későbbi beszélgetéseket, amitől nem ismerhettem volna meg jobban. De egyszerűen már nem bírtam a tétlenséget. De még ekkor is eléggé gyáván merészkedtem oda, csupán az alkohol adta bátorság, és az ő kedves reakciója volt az, amit bátorságot adott. Valahol... itt kezdődött el minden, amiről írni akartam ma. És már most bőven hosszú egy bejegyzésnek. :) Kíváncsi valaki is a folytatásra??

Minden bizonyára a címből már rájöttetek, hogy mi lesz a mai téma. A Tinder és ezen kívül az ott jelen lévő lányok. Vágjunk is bele!

A Tinderről

Neeeem, nyugi. Nem fogom leírni, hogy mikor jött létre és milyen céllal. És a különböző verziók során bejövő újdonságokkal sem fogok foglalkozni. Hogyan is szoktam nevezni viccesen?? Húspiac. És jobban bele gondolva tényleg az. Felmész, és kényed-kedved szerint válogathatsz, hogy milyet kérsz. Pont mint a hentesnél: "Kérnék szépen 10 deka csontsovány szőkét, és 25 deka karcsú, ám telt, szeplő vöröset." De mégis megannyi felhasználó használja, melynek az egyik legnagyobb oka, hogy ingyenes. Nem kell fizetned több ezer forintot, hogy beszélgethess azokkal, akikkel kölcsönösen szimpatikusok vagytok egymásnak. Ezen kívül hihetetlen kényelmes. A felgyorsult világunkban lassan tényleg nem jut időnk ismerkedni. A Tinderhez nem kell felállnod egy helyen és odamenni a szimpatikus lányhoz; nem kell beterveztetni egy havert, aki szárnysegédkedik neked, hogy ne legyen fura, hogy csak úgy letámadod a másikat. Itt mindenki a hirtelen reakcióra vár. Matcheltek?? Már megy is az üzi. Én is emiatt használom. Sokszor írtam már le, hogy jelenleg az egyetem mellett nagyon sokat dolgozok, így nem nagyon jut időm kimozdulni. De semmi baj. Tinderre akár munka közben is fel tudok nézni és lapozgatni. Persze jön a szokásos cliché: "De hát a zinterneten sosem fogod megtalálni az igazit!" Nem a ****t! Köztudott rólam, hogy életemben az első lány, akibe komolyan belehabarodtam - és aki miatt anno elkezdtem blogolni - szintén egy netes társkereső appon talált rám. Vagy én Ő rá. És a felgyorsult világunkban a nagyobb választékkal nagyobb esélyt is adhatunk magunknak, hogy olyannal kerüljünk össze, aki jobban mellénk illik. Persze a vízválasztó úgyis a személyes találkozás lesz, de így is ki tudunk szűrni egy csomó felesleges próbálkozást amit az energiánkat vonja el másoktól.

Ki is vagy te idegen??

És most leírom, hogy számomra egy-egy adott profilról mi jön át. Legtöbbjük inkább amilyen "instant balra húzás" szagú lesz, de talán segít Nektek megérteni, hogy hogyan is gondolkodom, illetve mások hogyan gondolkodhatnak Rólatok.
 - "szeretek utazni" a leírásban, vagy minden kép másik országban készült: Ez 2 dolgot jelenthet számomra, és nyilvánvalóan egyik sem az, hogy te is szereted a tömegközlekedést, mint én. Elsőként az, hogy azt várod tőlem, hogy a pénzemen utaztassalak. Ez egy olyan srácnak, akinek nem túl sok van a zsebében igen csak elszomorító lehet, hisz tudja, hogy nem lesz képes az álmaidat valóra váltani, vagy csak nagy nehézségek árán. Tehát egy klasszikus golddigger vagy. A másik pedig az, hogy igen tehetős családból származol, ami olyasvalakinek, aki szerényebb körülmények közül jön visszataszító lehet.
 - 0 leírás: Tehát te még arra sem veszed a fáradtságot, hogy bemutatkozz. Vagy hihetetlen lusta vagy, vagy pedig bunkó. Esetleg csak unalmas óráid elűzésére használod, de akkor is céltalanul, az ismerkedési szándék nélkül.
 - 1 kép: Már bocsánat. De elsősorban ez egy társkereső applikáció. És igen, az első dolog, amit mindenki meg fog nézni, az a külső. Ha te nem adsz lehetőséget arra, hogy megtetsszél a másiknak, akkor ez az egész egy veszett ügy.
 - Filteres képek: Pontosan ugyan az a véleményem róla, mint a filteres képekről máshol. Miért jó, hogy eltorzítod azt a fotót?? Ja, mert ronda vagy?? Akkor talán máshogyan kellene ezen változtatni.
 - Csak hangulatjelek a leírásban: Nagyon szép dolog, hogy te ilyen egyszerűen ki tudod fejezni magad, de mutat egyfajta színvonalat is...
 - "van barátom": Ez megint két dolgot jelenthet. Egy, ne egy randiappon akarj friendzone-olni további embereket. Kettő, félre akarsz lépni.
 -  "nem az igazit keresem": lásd feljebb.
 - "szeretek enni": Én is, de ez miért olyan nagy dolog??
 - "ha matchelünk, te írj rám": Csodálkozom, hogy a sok emancipált hölgyemény a XXI. században ilyen illedelmességi formulákat vár el az uraktól. Mellesleg azt is jelentheti, hogy valószínűleg semmi kreativitás nincs benned egy társalgás elkezdésére.
 - "instagram: ...": Bocsi, de nem leszek a lájkvadászatod következő elejtett vadja. Ha annyira szeretnéd, hogy nézegessem az instagramra kitett képeidet, akkor ne legyél analfabéta és kösd össze a profiloddal.
 - "itt csak ritkán vagyok fent, inkább instán vagy snapchaten írj": Lehet, hogy nem is matchelnénk. Biztosan majd ezzel fogom égetni magamat.
 - "Nem fekszem le veled": Ilyenkor kezdek el imádkozni, hogy hogyan lehetnek ennyire szánalmasak egyes lányok. Ha nem írod ki, akkor le kell feküdnöd velem rögtön miután matcheltünk?? Vagy mi?? Ha valami elkezd közöttünk kialakulni előbb utóbb úgyis az ágyban kötünk ki (és ezt hazugság lenne tagadni). Kivéve, ha aszexuális vagy. Igaz akkor nem fog kialakulni köztünk semmi.
 - "csak szex": Köszi, jól megvagyok a nemi betegségeid nélkül is.
 - "művészlélek": Ezt minden olyan egy kaptafára készülő lány kiírja, akiknek vonalzóval van a frufrujuk egyenesre nyírva a legunalmasabb, leghülyébben kinéző jelenlegi alter szar divat szerint. (Biztos mellette nagy egyéniségek vagytok...).
 - "szeretek inni": Zsír, így legalább a kocsmázás is randinak tekinthető.
 - Külföldi profil, ami a pesti bulizásaira keres társaságot: Nem, nem fogom fizetni a piálásodat.
 - Ráírok és nincs válasz: Naaaa jóóóóó. Az ilyeneknek egy külön hely van fenntartva a pokol legmélyebb bugyraiban. Legalább nyomnál egy unmatchet vagy valami... Idegbajt tudok az ilyentől kapni. Mellesleg ezzel volt egy kis sztorim is nem olyan rég. Csini leányzó, elég jó alak, szép mosoly, és egy jó bemutatkozás. Dobtam is gyorsan egy szuperlájkot neki. Össze is jött az egyezés, és el is kezdtünk beszélgetni. Egy-két napig egész jól ment, aztán egyszer csak nem válaszolt. Gondoltam pár nap elteltével újra ráírok... de semmi. Csak azt nem értem, ha azóta talált valaki mást, miért olyan nehéz leírni?? Vagy ha közben rájött, hogy mégsem egy hozzám hasonlóra vágyik, akkor miért nem mondja meg?? Én meg türelmetlen vártam a választ, és ezen kattogott az agyam vagy 3 napig. De még egyszer már tuti nem írok rá. Sosem szerettem az ilyet. Úgy érzem magam olyankor, mintha valami zaklató, erőszakos pancser lennék. Részben ennek köszönhető eme poszt megszületése is, annyira felbosszantott ez a dolog.

Röviden tömören én ennyit gondoltam most megosztani veletek. Nektek mi a véleményetek?? Lányok, Ti hogyan láttok minket fiúkat?? Írjátok meg kommentben itt, facebookon; vagy privát üzenetben a facebook oldalamon! És kedveljétek is a facebook oldalam, légyszi! Lássam, hogy érdekel-e még valakit a kis unalmas életem :)