A napokban megismertem egy lányt. (bocsi, hogy így deus ex machina írok, de felesleges lenne magyarázkodnom, hogy miért nem írtam sokáig, mert úgysem nagyon olvassa már senki) Tinder. Igen, most lehet mondani, hogy "fúúú, hát ott nem lehet normális embereket megismerni" meg stb stb stb... De ez botorság. Majdnem mindenki kipróbálja. Lehet neki adni egy esélyt, és nem feltétlen sül ki belőle rossz dolog. Szóval itt álltam párba egy olyan lánnyal, aki talán nem a legnagyobb álma a legtöbb fiúnak, de nekem megtetszett (arról a 2 képről amit láttam), mert olyan kedvesnek tűnt. És ebbe bele is trafáltam. Beszélgettünk jópár napig, míg elhívtam randizni. Kivételesen nem valami unalmas programot terveztem. Gondoltam kiprübálok valami újat, hátha jobban sül el a dolog, mint korábbi kapcsolatkezdeményeimnél. És igazam lett. Elmentünk billiárdozni. Ezalatt még kicsit érezhető volt a távolságtartás, ami érthető is egy első találkozásnál. A billiárd után beültünk az új törzshelyemre, ahol azért pár pohár után már kicsit felszabadultabb lett a hangulat. Érezhető volt, hogy kölcsönösen vonzódunk egymáshoz. Volt egy pillanat, amikor megemlítettem neki, hogy ha még iszok párat, akkor nem feltétlen tudok magamra vigyázni, értve ezalatt, hogy lehet, hogy meg fog történni, hogy megcsókolom. Ott ült velem szemben, a szemembe nézett, majd magabiztosan a következőt kérte: "Csókolj meg!". Mondanom sem kell, hogy mit éreztem. Mindig féltem a kezdeményezéstől. Mindig ijesztő volt, hogy vajon, ha vissza csókol is valaki, biztosan akarja-e azt?? Vajon tényleg ő is arra vágyik igazán, vagy csak mert "kötelező", azért teszi. De végre nem. Láttam a szemén, hogy tényleg szeretné. Nem tétováztam. Megcsókoltam. Beleadtam mindent, amit csak lehetett. Hirtelen azt éreztem, hogy boldog vagyok. Végre valami jó is történik monoton kis életemben. Az este folyamán nagyon sokat csókolóztunk. Volt, hogy csak röpke szájra puszikat adott, de éreztem, hogy ő is akarja ezeket. Varázslatosnak tűnt. Rég éreztem hasonlót. Viszont az idő múlt, és ő lekéste az utolsó HÉVet haza. Így nem volt mit tenni, felajánlottam, hogy aludjon nálam. Mindenféle hátsó szándék nélkül, és csupán annak örültem, hogy még több időt tölthetek vele. Nem akartam, hogy véget érjen az az este. Természetesen nem is lennék én, ha nem rontottam volna el. Amikor hozzám értünk bennem leért minden ital, amit az este folyamán fogyasztottam, és elveszítettem a józan ítélőképességemet. Természetesen rámásztam, aminek az lett a vége, hogy megharagudott rám. Nagyon. Volt egy pillanat, amikor, mintha magában véglegesítette volna, hogy ott most leállít. Ugyanazzal a határozottsággal tette ezt, mint, amikor megkérte, hogy megcsókoljam. Kicsit váratlanul ért. És hirtelen kicsit józanabb is lettem ettől a "pofontól". De ettől a pillanattól kezdve távolságtartóvá vált. Akármit mondtam, akármit tehettem, éreztem, hogy ő már nem akarja annyira ezt. Megijedtem. És még mindig nem eszméltem fel ebből az ijedtségből. Már idejét sem tudom mikor éreztem magam boldognak, csak egy pár órára is; most itt lett volna a lehetőség, de elrontottam. Majdnem olyan rossz mint egy szakítás. Az a fellángolás él bennem, amiből kialakulhatna egy valódi kapcsolat. Rossz, hogy bizonytalan vagyok, hogy van rá esély - és sajnos igen nagy -, hogy ennek nem lesz folytatása. Rossz, hogy tudom, hogy az este nagy részében jól érezte velem magát. A legrosszabb mégis, hogy úgy vágyok rá, mint egy kiskamasz az első fellángolásánál. Ugyanaz a pulóver volt rajtam másnap is, és a sok ölelkezéstől átvette az illatát. Ültem a munkahelyemen, és konkrétan a pulóveremet szagolgattam bizonyos időközönként, és az este jobb felére gondoltam, hogy átvészeljem a műszakot. Nem gondoltam volna, hogy 23 évesen is képes leszek úgy viselkedni, mint 15-16 évesen. Azt hittem, hogy felnőttem, de mégis olyan gyerekes módon, értelmes okok nélkül akarok vele lenni, mint egy kisgyerek. A legrosszabb az egészben, hogy tudom, hogy Ő most mérlegel. Okokat keres magának arra, hogy eljöjjön velem még egy randira vagy ne. Ezt nem feltétlen tartom jónak, de ezt magában kell elerendeznie. Nem dönthetek helyette. Nem mondhatom azt, hogy a mérleg szerintem az este 90%-ára mozdul el. Nem mondhatom azt, hogy gondoljon arra, amikor önfeledten ölelkeztünk két csók között. Nem mondhatom azt, hogy egy ilyen kapcsolat nem észérvekre épül, hanem érzésekre (ezalatt nem fellángolást vagy szerelmet értve, hanem boldogságot, jókedvet, felszabadultságot, ...). És most itt vagyok tehetetlenül. Várom, hogy döntsön. Lényegében saját magamban táplálom a reményt, hogy talán még van rá esély, hogy a jó dolgok dominálnak benne. De azért mégis itt van bennem a tudat, hogy ez sajnos fordítottan arányos a jó emlékek mennyiségével.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.