Megint csak itt lyukadtam ki. Megint az írásba temetkezve. Pedig anno nem egy sírként gondoltam ezt a helyet. De lassan az érzelemeim temetője lesz. Így most talán egy új korszak nyílik itt, ami egy teljesen más világot hoz.

16 évesen kezdtem blogolni. Leginkább az akkori érzelmeim magamból kiírása miatt. Most tizenkét évvel később megint itt vagyok. Nem azért, mert tinédzserkori érzelmeim újra fellángoltak (noha néha napján vissza-vissza gondolok, hogy hátha ott rontottam el valamit), hanem azért, mert 28 évesen úgy érzem, hogy az életem sehol sem tart ahhoz képest, amit például 16-18 évesen gondoltam magamról. Se a boldogság-faktor, se a tervezett érdemek, se semmi. Itt vagyok, és amit egy 16 éves srác gondolt, hogy el fogja érni az életben, abból semmi nem valósult meg. Az, hogy a szakmai sikerek; az akkori magabiztosságomból adódó karriercélok nem valósultak meg, az... az csaupán egy része a keserúségemnek. De most beszéljünk egy kicsit arról, hogy akkor, amikor még könnyyedén játszottam lányok érzelmeivel, amikor még könnyedén vettem egy-két kapcsolatot, akkor mit gondoltam magamró?? Akkor mit gondoltam a jövőmről??

Hát nem ezt... Hatalmas céljaim voltak. Mármint párkapcsolatok terén (hisz miről is írhatnék legelőször, mint arról, amiről írtam éveken át). Azt gondoltam, hogy én huszonéves korom elejére megtalálom a párom, és boldog párakapcsolatban, házasságban fogok élni. Hogy én?? Az, aki folyamatosan csak a különböző lányokról írt?? Ti sem hinnétek el, de igen... Ez volt az álmom. Gyermeteg álmodozásiamat viszont a tinédzserkor és a huszonéveskor eleji nagy partik egyáltalán nem támasztották alá. Éltem a bulikat, a nagy csajozásokat, a hatalmas hirtelen érzelmeket, de valahogy, ha még itt írtam is róluk, egyik sem volt olyan, amelyikben biztonságban érzetem volna magam, akikkel úgy tudtam volna tervzeni, mintahogyan azt tinédzserként ténylegesen elképzeltem. 24 éves kor. Ez volt az az általam elképzelt kor, amikorra terveim szerint mind érzelmileg, mind anyagilag egy biztos egzisztenciába fogok majd kerülni. Ebből mi lett?? Itt sodródok az árrl, és egyre inkább azt érzem, hogy kicsúszott az irányítás a kezemből.

Most elkezdhetném keresni a hibákat. Kereshetné, hogy hol rontottam el. Kereshetném, hogy ki mellett kellett volna maradnom, hogy ki volt az, aki motivált, stb... De sajnos meg kellett tanuljam: Nem másoktól kell függővé tennem az életem, hanem magam kell alakítsam azt. De mégis hogyan?? Hisz éveken keresztül az határozott meg, hogy kivel vagyok, vagy hogy kik vesznek körül. De ez szinte már mind nem számít. Már nem ott élek, ahol eddig, már nem olyan vagyok, mint eddig, már nem egy kisfiú vagyok, akinek az egyetlen pillanatnyi vágy az, hogy épp a legjobb csajjal lehessen, és épp a legjobb (ideiglenes) életet élhesse. Ezeken már túl léptünk. Visszagondolva kismilliárdszor megállhattam volna olyan emberek mellett, akik nem csupán a züllésemet támogatják, hanem építő jelleggel vannak rám nézve. Sőt... most is ilyen emberek tömkelege vesz körül, akik napról-napra próbálnak segíteni nekem, hogy ne, a további lecsúszás utján haladjak, hanem igenis felfelé törjek. De ez sajnos nem rajtuk múlik. Hiába a sok segítség, ha nem vagyok képes kilépni a korlátaimból (amiket magam húztam fel... ostobán), vagy ha néha magamban sem hiszek annyira, hogy képes lennék többre is. Eygszerűen befásultam és vagy 50 évet öregedtem. Mert sajnso ilyen lettem. Megülök a kis fenekemen, morcosan tekintek a világra. Már nem tudom úgy elengedni magam, mint anno. Napról-napra élem az életemet. Na nem mint egy hajléktalan, de érzelmileg csak túlélek. Befásultam. Körbe veszi a hétköznapjamiat a politika (amiről már nem nyilvánítok olyan könnyedén véleményt, mint anno), körbe vesz ahatalmas nagy világ által rám nehezedő ipar (ami már nem szolgáltat minden pillanatban olyan szép reményeket mint anno), de leginkább körbe vesz a magány.

Egyedül élek. Magányosan. És már nem is tudom, hogy milyen érzés nem magányosnak lenni. Az életemet a munka teszi ki, illetve a háztartás rendben tartása. Semmi több. Nincs semmi boldogság az éltemben - leszámítva azt, hogy hétvégente a barátaimmal iszom és kártyázom. Sosem gondoltam volna, hogy megfordulnak olyan gondolatok a fejemben, hogy nem akarok élni, vagy, hogy könnyebb lenne az élet, hogyha meghalnék. De hónapok óta, ezeket a gondolatokat hesegetem el az agyamból. Ostoba, gyáva gondolatok, de néha a 8. emeleten az erkélyen állva olyan csábítónak tűnnek. Mit érne m boldogtalan életem?? Valakit érdekelne?? Érdekelne bárkit a múltambó?? Egyre többet gondolok azokra, akik anno mellettem voltak. Vajon, ha a fülükbe jutna, akkor elhullajtanának egy könnycseppet értem?? Vajon ha a múltban máshogy alakultak volna a dolgok, akkor boldog lehetnék velük valahogyan?? Vajon Veled, ha anno nem tolom el, lett volna esély, hogy együtt maradjunk és boldogan leéljük az életünk?? És ezek azok a kérdések, amikre bár logiksunak tűnne az a válasz, hogy nem........ de ki tudja??

Talán sohasem fogom megtudni a választ ezekre a kérdésekre... Talán már sosem leszek boldog senkivel... De légyszi, szurkoljatok... Hátha :)

Nem is tudom hogyan kezdjek bele, olyan régen csináltam. De talán legjobb ha azzal kezdem, hogy miért nem írok. 16 évesen kezdtem el blogolni, msot 27 vagyok. Egy kamasz fiú érzelmi kicsapódása volt ez a hely, néha egy safe-place, ahova kiírhatta magából a gondolatait, elmondhatta, hogy mi bántja, leírhtta a lángoló szerelmet amit érez vagy csk levelezhetett azokkal a lányokkal, akik szintén blogoltak róla. 11 év telt el azóta és én is felnőttem közben. A világról alkotott véleményem teljesen megváltozott, és ahogy a bennem dúló hormonok lecsillapodtak, úgy változtam meg én is. A forró tüzes irracionális szerelmekből így vált nyugodtabb, de mégis mélyebb érzelemhalmazok. Ahogy az élet minden terén meg kellett tanulnom higgadt, megfontolt döntéseket hoznom, úgy az érzelmi kitöréseimet is megtanultam kordában tartani. Már nem vagyok minden héten másik lánybe szerelmes. Nincs is rá igényem, hogy mindig az új, friss érzelmeket éljem meg. Egy lányt szeretek, már másfél éve. Írhatnék róla többször. Mert mint minden kapcolatban, így velünk is vannak nagyon jó és nagyon rossz pillanatok. Csupán azért hagytam fel az érzelmeim folyamatos szavakba öntésével, mert az időm nem nagyon engedi, hogy akár 1-2 órát rá tudjak erre szánni. Megélem a pillanatot, de már nem próbálom meg megörökíteni szavakban. Persze gyakran kis verskezdemények elkezdenek a fejemben megszületni, de már nem vetem papírra, nem próbálom újra átgondolni az érzelmeim, újra megélni magamban, hogy esetleg 1-2 nap múlva befejezzem. Ezek a töredékek már csak nekem szólnak. De talán elég is lesz ennyi általános információ rólam. Ugyanis nem emiatt kezdtem el ezt a bejegyzést megírni. A lány akit szeretek egész éjszaka nem aludt. Gondolkodott, és papírra vetette a gondolatait. Gondolatait?? Nem. Érzelmeket. Tüzes érzelmeket, amik kicsit felidézték bennem a tinédzser kori énemet. Hisz hányszor tettem ezt én is meg... Vagy itt, vagy akár csak pár oldalnyi piszkozatpapíron, de leírtam a jót és rosszat, amit érzek. Így most az Ő levelére fogok válaszolni.

Nem könnyítette meg a facebook a dolgomat olvasás közben a leromló képminőséggel. A papír pontozottsága is kicsit nehezítette az elmosódó sorok olvasását, de nem akartam várni vele. A kíváncsiság eluralkodott rajtam és egyszerűen nem bírtam abbahagyni. Kíváncsi voltam, hogy mit gondolsz. Hisz hetek óta félek, hogy elveszítelek (jó)néhány meggondolatlan mondatom miatt. Muszáj volt tudnom, hogy hogyan érzel, hogyan gondolkodsz rólunk, mert a vitáink közben sokszor nem értettelek meg. Ráébredtem, hogy nagyon igyekeznem kell megérteni Téged, mert nagyon mások vagyunk, ráadásul mind a ketten elég határozott személyiséggel rendelkezünk. A problémáink legtöbbje betudható annak, hogy más világokból jöttünk. Te a család nyugodt biztonságából, a kisvárosi létből, én pedig a folyamatos pörgésből, ahol az ember szinte mindig csak magára számíthat. Persze ez nem azt jelenti, hogy nemszímthatok a családomra, csak nálunk teljesen máshogy működik egymás segítése. Ezek mellett észre kell vennünk a generációs különbségeket is, illetve azt, hogy én már pont átléptem abba a korba, ahol az emberek megkeserednek a felnőtt léttől, te pedig pont ennek a kapujában vagy. Ne értsd félre a kvöetkező mondataimat, mert nem lenézni, vagy megbántani akarlak. Te még tisztán gyermekien hiszel abban, hogy az emberek jók, és most kezdesz szembesülni az élet igazságtalanságaival, míg én most érkeztem már el oda, hogy ezeket elfogadjam, és a két lábamra állva, kicsit megkeményedett lelki páncéllal ezeket könnyen átvészeljem. És miközben látom, hogy te ezt kezded megtapasztalni, féltelek, hogy nehogy összetörj ezalatt a teher alatt. Lassan te is kezded megérteni, hogy az élet nem midnen terén kell maximumot nyújtani, de érzem, hogy fáj Neked, hisz midnig a legtöbbet akarsz kihozni mindenből. Szeretem, hogy előttem emg mersz nyílni és el mered modnani, hogy mennyire fáradt és kimerült vagy a sok kötelezettségtől, de közben azt kívánom, hogy bárcsak a terheid közül magamra vállalhatnék párat. Bárcsak adhatnék egy kicsit a magabiztosságomból vagy abból a "leszarom" hozzáállásból, amivel túl lehet lépni olyan problémákon, amikre nem szabad túl sok időt szánni. És itt egy picit beszélnék arról is, amit múltkor mondtál. Neked nem az a szeretetnyelved, hogy neked is rendelek kaját, hanem, hogy igenis megbeszéljük az érzéseinket. Ne hidd, hogy nem szeretném, de nagyon sokszor nehéz ez számomra. Próbállak óvni midnen rossztól, köztük magamtól is és a velem járó néha keserű ráébredésektől, amiket hozok. Félek sokszor a szemedbe nézni és válaszolni. Nem akarom, hogy megint azt érezd, hogy ez a te hibád. Mert ezek nemhibák, csupán csak földhöz ragadtabb gondolkodással látom az élet bizonyos dolgait. Így minden szavammal, amikor arról próbálok beszélni, hogy valamit miért úgy csinálok ahogyan, félek, hogy téged támadlak. De ezt nem akarom. Nem akarok újabb sérüléseket okozni ezzel, és sokszor a csend csupán azért van, mert féltelek. Magamtól.

Viszont olvasva az érzelmekkel teli soraidat belőlem is előtört a tizenéves fiú, aki hagyta, hogy szabadon loboghasson a tűz a szívében. Adsz ihletet. Nagyon sokszor. Jobban a múzsám vagy, mint valaha volt bárki. Csupán én változtam meg, és nem szavakban, hanem csak egyszerű gondolatokban nyílvánul ez meg. Miattad tanultam megmáshogyan látni az életet, mert figyeltelek, próbáltam veled gondolkodni (még ha nem is midnig sikeresen), de megmutattad, hogy nem minden csak oylan lehet, ahogyan én látom. Ezek mellett igen is bőven lenne a boldogságomból ihlet. Csupán nem tudnám szavakkal kifejezni. Nincsenek olyan cifra mondatok, verssorok, amik leírhatnák azt az érzést, amikor az ágyban fekve odabújsz a karjaimba. Nem lehet leírni semmivel azt az érzéset, amikor átölelsz és azt érzem, hogy a lelkemben lévő terhek egyszerűen kiszabadulnak onnan és megkönnyebbülök. Nem tudom sehogyan sem kifejezni azt, hogy az idő olyankor egy pillanatra lelassul és azt kívánom bárcsak örökké tarthatna ez az érzés, ez a pillanat. Ezt a szeretetet, amit kapok tőled lehetetlen földi szavakkal leírni, de valószínűleg nagyobb hatalmak sem tudnák pontosan megmondani, hogy milyen.Ahogyan azt a boldogságot sem tudom leírni, amikor a munkaidő vége felé közelítve alig várom, hogy megcsörrenjen a kaputelefon. Ilyenkor rohanok kifelé, nyitom az ajtót, hogy minél előbb láthassalak, a krajaimban tarthassalak. te megfáradtan lépdelsz ilyenkor fel a lépcsőn, kimerülve az egyetemtől, az ottani hozzáállástól, amivel nem rétesz egyet, kicsit megkeseredve. Belépsz a lakásba, leteszed a cuccot, leveszed az utcai ruhát, és lehullasz a kanapéra megpihenni. Amikor ilyenkor mosolygok rád, vagy próbállak megölelni, megcsókolni gyakran elhúzódsz tőlem, és azt mondod, hogy "Ne most, most nagyon csúnya vagyok". Pedig nem vagy az. Ugyanúgy a legszebb, legcsodálatosabb nő vagy az egész univerzumban, és ugyanúgy (sőt talán még jobban is) kívánlak, mint mikor tipp-toppban állsz mielőtt indulunk valahova. Gönyörű vagy minden percben, hisz nekem így tetszel, ahogyan vagy, és nem azért vagy szép, mert épp a legcsinosabb ruhádat veszed fel. Sokszor kedvem lenne ilyenkor csak magamhoz húzni téged, átölelni, megcsókolni, majd belökni az ágyba. Csupná azért nem teszem, mert fáradt vagy és próbállak picit hagyni levegőhöz jutni.

De szerintem tévedsz abban, hogy újra kell kezdenünk. A szenvedély nem azért veszett ki köztünk, mert nem úgy gondolunk egymásra. Csupán az életmind a kettőnket megfáraszt, és más-más pillanatokban vagyunk elemünkben. Sajnos olyankor, amikor a másikunk pedig kimerült (mind fizikailag, mind érzelmileg). Újra egymásra kell hangolódnunk. Meg kell tanulnuk újra együtt pihenni, és együtt megélni az életet. Meg kell tanuljuk, hogy hogyan tudjuk félre tenni a rossz érzéseinket, hogy olyan jó pillanatokat szerezhessünk egymásnak, amik ezeket mind feledtetik. Meg kell tanulnunk újra kibontakozni egymás előtt és nem félni a másiktól. Nem szabad szégyellősködnünkegymással szemben, hisz ahogyan az írásodból is értettem, te is olyannyira szeretsz, mint én téged. Ez pedig azt jelenti, hogy semmi okunk nincs arra, hogy féljünk a másiknak átadni megunkat. És ha ezt sikerül elérnünk, újra meg fogjuk tudni élni azt a szenvedélyt, amit a kapcsolatunk elején, amikor nem féltünk egymás reakcióitól. És hogyha lelkileg sikerül rendbe jönnünk, talán fizikailag sem leszünk ennyire elnyomva és még több energiát tudunk fordítani egymásra, és a boldogságunkra.

Nem iylen bejegyzést akartam írni.A leveled olvasása közben sokkal nagyobb érzések kavarogtak bennem, mint amiket ide sikerült leírnom. Megint túl racionalizáltm a dolgokat. Ezért bocsánatot kérek Tőled. Igyekezni fogok megmutatni, hogy igenis tudok még olyan szenvedélyes lenni, mint amikor először jöttem le hozzád Miskolcra. Tudok olyan szenvedéllyel csókolni, mint amikor a Tiszain megcsókoltalak. Meg fogom mutatni Neked, hogy mennyire tüzesen ég bennem irántad a vágy, hogy mennyire csodásnak tartalak. Remélem, hogy sikerül egyenesbe hoznunk a kapcsolatunkat, mert sosem voltam még ilyen boldog senkivel. Szeretlek.

A címből sok dologra gondolhattok. És be kell vallanom - szokás szerint - rengeteg dolog kavarog bennem. Ám mégis, ami miatt nekiláttam írni, az egy úgymond klasszikusabb témája blogomnak.

Már idejét sem tudom, hogy mióta tart ez a járvány-helyzet... Elvileg mindenkinek otthon kellene csücsülnie, de sajnos én sem bírok megmaradni a fenekemen. De ettől függetlenül még mindig nagyon sok időt töltök itthon. És, bár nem vagyok egyedül, hisz édesanyámmal élek egy háztartásban, valahogy mégis egyre gyakrabban tör rám a magány érzése. Egyre inkább érzem azt, hogy társaságba mennék. Igaz, ha sikerül is elszabadulnom sem érzem tökéletesen magam. Hiába érzem, hogy a társaságban esetleg kedvelnek, mégis van mellette egy másik érzésem is. Az utóbbi időben sokszor bohóckodtam mások előtt, s mintha már csak arra lennék jó, hogy hülyét csináljak magamból, hogyha másokkal vagyok. Mintha azért hívnának, hogy legyen mellettük mindig valaki, akinél többnek érezhetik magukat. És sajnos ezt egyre több barátomnál érzem. Lassan pedig mintha kezdeném én is elhinni magamról, hogy nem érek semmit. Idehaza gyakran azért fekszem órákig pluszban az ágyban, hogy ne kelljen szembesülnöm a valósággal. Hogy ne kötelezzen senki arra, hogy nekilássak olyan beadandóknak, amihez semmi kedvem, ráadásul szakmai fejlődést sem érzek bennük. Vagy csak szimplán menekülök a másokkal történő kommunikáció elől, hogy ne kelljen megint a hülyét játszanom, hogy legalább amiatt befogadjanak. Az sem igazán tesz hozzá sok jót, hogy még csak a látóhatár legvégén sincs olyan lány, aki esetleg tetszene és esélyem is lenne nála. Így gyakran elfog a magány. Napközben, amikor 1-2x lemegyek sétálni, rendszerint azon gondolkozom, hogy már csak azért is munkát kellene találnom, hogy valamivel elterelhessem erről a figyelmemet. Furcsa számomra ez a kellemetlenül erős magány érzet. Sohasem volt még velem, hogy ennyire egyedül érezzem magam. Emellett sosem volt annyi szabadidőm, mint most, hogy ilyeneken ennyit agyaljak, vagy ennyire ráérjek megélni ezt. Pontosabban talán a koliban az utolsó 2-3 hónapban, de előtte sosem. Hát ez lenne a felnőttkor, amikor minden kis szart 20x erősebben érzünk meg?? Visszatérve a munkára... az sem segít, hogy azon kattog az agyam. Leadtam vagy 20-30 helyre az önéletrajzom. 1 helyről nem hívtak vissza. Nézem közben az állásokat: 2-3 év tapasztalat a minimum elvárás. Honnan legyen, már bocsi?? Vagy csak én nem kellek senkinek ennyire?? Már lassan annyira zavar, hogy nem találok szakmai munkát, hogy ott tartok, hogy szarok bele az egészbe és elmegyek valami utolsó hipermarketbe kasszázni megint. bár ahogy magamat ismerem, annyira begőzölnék ettől az irracionálisan undorító piactól, hogy ott is hagynám az egyetemet. Amit persze 1-2 év múlva megbánnék, mert újra elhinném, hogy bármit is ér azon kívül, hogy eggyel jobb fizetési kategóriába kerülhetek... De azt hiszem ezt most be is fejezem itt. Rájöttem, hogy most már nem csak magányos vagyok, hanem ideges is. Szép volt, Flash! Jól megcsináltad magadnak... :D

Mivel az egész média ettől zeng, ezért pár mondatban én is leírom azt, hogy mi a véleményem az egész mizériáról, milyen érzések kavarognak bennem ezzel az egész dologgal kapcsolatban.

Kezdjük is a nagy bolt-kifosztással. 10-20 kg liszt, cukor, és még sorolhatnám. De mégis minek?? Alapul veszem az itthoni háztartást. Kb 1,5-2 hónap alatt fogy nálunk el egy kilós liszt (de akkor már minden 3. étkezés palacsinta, vagy sütemény,amibe viszonylag sok kell). Számoljunk azzal is, hogy a nyár bejöttével a járvány elcsendesül majd, hisz a vírus nem bírja a nagy meleget. Ehhez, ha hozzávesszük a globális klímaváltozást, akkor azt az eredményt kapjuk, hogy ez a nagy meleg már akár a tavasz közepén (kb 1 hónap múlva akár) is eljöhet. Ezeket az átlag adatokat figyelembe véve, ha az ember nagyon megijed és tényleg be akar tárazni, akkor maximálisan 2 kiló lisztre van szüksége. A cukrot még kevésbé értem, hisz az talán még kevesebb ételhez szükséges. Persze a felhalmozott több kiló élelmiszer szavatossága sem végtelen. Ezek az élelmiszerek hirtelen, egyszerre fognak lejárni, ami azt fogja eredményezni, hogy nagyjából fél év múlva hihetetlen nagy mennyiségű élelmiszer kerül majd kidobásra. Kérlek Titeket, emberek, ha van eszetek, akkor még a nyáron (amikor rájöttök, hogy balgák voltatok) keressetek olyan lehetőségeket, ahol éhezőkhöz tudjátok eljuttatni a feleslegesen felhalmozott mennyiséget. Visszatérve a lisztre: Kíváncsi lennék, hogy generációnk (aki szereti benyalni a médiahisztiket) hány tagja képes lisztből legalább 5-féle ételt készíteni??

Második pontként nézzük az egyetemek bezárását, kollégiumokból hazaköltözést, egyetemi távoktatást. Érthető, hogy egyetemistaként ez a pont különösen sok gondolatot generált bennem. Először is: @/*#\!%, hogy végre van egy szemeszterem, amikor a tárgyaim nagy része nem unalmas - sőt, kifejezetten érdekes -, és ilyenkor kell bezárni az egyetem kapuit. Világ életemben rossz voltam ebben a távoktatásos dologban, hisz itthonról elég nehéz magamban elérnem azt, hogy napi szinten felmenjek az egyetem moodle oldalára és magamtól nekiálljak megtanulni az oda feltöltött anyagokat. Már persze, ha van valami feltöltve. Hisz sokszor semmi. Ezek mellett ebben a félévben sok tárgyamból van projekt feladatom. Ez annyit takar, mint egy beadandó, csupán többen kell elkészítenünk. Ráadásul ebben a félévben kifejezetten jó ötleteink, csapataim vannak. Viszont a jól összehangolt munkához szükségünk van gyakori megbeszélésekre, találkozókra. Az egyik projektünkben például egy robotot építünk távvezérléssel, melyhez nem ártana közösen találkozni, hogy összeépítsük a robotot, összehangoljuk az irányítását hálózaton, és még sorolhatnám... Bezzeg, amikor mindenféle közgazdaságtan meg egyéb számomra szakmailag irreleváns tölteléktárgyvolt, akkor nem tudott volna egy fertőzés sem akkora port kavarni. Röviden szólva tehát, kivételesen elszomorít, hogy nem járhatok be az egyetemre tanulni.

Végül pedig foglalkoznék a közoktatásban meghirdetett távoktatással. Talán a leginkább átgondolatlan lépés volt, amire a legkevésbé voltunk felkészülve. Magyarország kormánya évek óta tudatosan építi le a magyar egészségügyet és oktatást. Ennek hatására az országban fellépő általános egészségügyi állapot miatt valóban az egymást fertőző gyerekek nagy veszélyt jelentenek idősebb családtagjaikra. Ennek hatására az oktatásban nem csupán elektronikus tananyagok, modern ismeretek vannak hiányban, de a hétköznapokban az alap felszerelések is (legyen szó táblafilcről/krétáról vagy a mosdókban kihelyezendő alap egészségügyi felszerelésekről). Majd egy ilyen, felszerelések nélküli, felkészületlen oktatási rendszerre akarják ráhúzni a távoktatást a jelen helyzetben. Ez lehetetlen. Mint informatikával és informatikai rendszerekkel is foglalkozó ember azt kell mondjam, hogy jelenleg nem áll rendelkezésre semmiféle távoktatáshoz érdemileg használható informatikai rendszer. Persze ez nem lenne probléma, ha nem lenne ez a helyzet. Évekkel ez előtt ki lehetett volna már dolgozni egy hasonló vészhelyzet esetén alkalmazható távoktatási rendszer, abba feltölteni a megfelelő anyagokat, lehetőséget biztosítani a tanárok képzésére, a tanárok általi tesztelésre, a tanárok általi kiegészítésekre akár országszerte. Most mindenki gondolhatja, hogy: "Hát de mégis mi a fenének volna szükségünk egy ilyenre??" (hisz koronavírus sincs minden évben). A válsz igen egyszerű. Nézzük csak meg az elmúlt 10-20 évet. Valamiféle válsághelyzet 4-5 évente fellép. Ezek mellett a globális klímaváltozás okozta szélsőséges időjárás bármikor dönthet úgy, hogy most 3 hétig havazni akar 2 méter magasságig. A rohanó világunkban egyre több kockázat van, amik miatt már rég időszerű lehetne egy ehhez hasonló rendszer fejlesztése. Mondjuk, ha az oktatásra nem költünk és buta embereket nevelünk ki, akkor azokat majd könnyebb átverni egy esetleges propagandával. Itt viszont a személyes érzelmeim kinyilatkoztatását be is fejezném. Talán ezzel a bekezdéssel kicsit többet is politizáltam, mint szerettem volna az egész bejegyzés kapcsán.

Ám mégis, ha már feljött a nevelés kérdése, még egy pár szót hozzátennék a dologhoz. Alapvetően a szülőnek és az iskolának a feladata volna a nevelés. Délután, este és hétvégén a szülőnek, amikor pedig ő dolgozik, akkor az iskolának. A gyermekek otthon tartásával viszont nagyon sok szülő munkája megnehezedik, hisz, ha az ő munkahelyén nem megengedett, vagy nem megoldható a "home office", akkor gondoskodni kell a gyermek felügyeletéről. Ezek mellett az a nagyon rossz tapasztalatom van már évek óta, hogy sajnos nagyon sok szülő alkalmatlan a gyermeknevelésre. Ezt talán az iskola tudja kompenzálni bizonyos mértékig. Jelen esetben egy hosszabb időszak következik, amikor anyuci-apuci megint elkényeztetheti, a már amúgy is ostoba kölykét. Sajnos a távoktatás az egyik legfontosabb dolgot nem képes megoldani ebben a rendszerben: a megfelelő nevelést (értve ezalatt értelmi, érzelmi nevelést). Ez egy nagy szívfájdalmam, hogy míg a technikai részét széles körűen megoldhatónak látom, addig sajnos ezt a felét lehetetlennek. És ezzel le is zárom a témát. Már így is túl sokat beszélünk erről.Még egy utolsó jó tanács: Mossatok kezet, vigyázzatok a higiéniára! DE NE REAGÁLJÁTOK TÚL!!!

Kicsit magamba néztem. Rég tettem már ehhez hasonlót, manapság nem nagyon szoktam mérlegelni magammal kapcsolatban. Ám most muszáj írnom valamiről, amit csak igen kevesen tudnak rólam a környezetemben. A körülöttem lévő emberek jelentős részénél jobbnak tartom magam. Jobbnak, okosabbnak, többet érőnek. Pedig talán ez egyáltalán nincs így. Mégis a kisgyermek koromban belém nevelt bajnokot nem tudom magamból kiirtani. Gyakran olyan embereket nézek le magamban, akik már sokkal többet elértek, mint én, akikre felnéznem kéne; mégis előjön belőlem ez a nevetséges és régi felsőbbrendűség-tudat. Hogy miért lehet ez?? Teljesen egyértelmű. Általános iskolában édesanyám állandóan hajtott engem, azt akarta, hogy szinte minden tudományterületen versenyezzek, és akkor ez még igen jól ment is. Ezáltal viszont kialakított egy olyan eltúlzott önérzetet az intelligenciám felől, melyet képtelen vagyok lerombolni. Képtelen, még akkor is, ha minden józan gondolat, minden logikus mérlegelés azt diktálja, hogy ez helytelen. Talán ahhoz tudom hasonlítani, hogy milyen a helyzet egy fővárosban felnövő és egy faluban felnövő gyerek között. A fővárosi mindig többre fogja tartani magát, mert azt nevelték belé, hogy ő jobb. Nem véletlen van annyi tahó paraszt itt Pestbudán... Nos, ez lehet, hogy most ilyen kis rövidke bejegyzésre sikerült, de valamiért úgy éreztem, hogy le kell írnom. Bár az is lehet h csak be vagyok zsongva h ma végre megyek nyaralni :)