A címből sok dologra gondolhattok. És be kell vallanom - szokás szerint - rengeteg dolog kavarog bennem. Ám mégis, ami miatt nekiláttam írni, az egy úgymond klasszikusabb témája blogomnak.

Már idejét sem tudom, hogy mióta tart ez a járvány-helyzet... Elvileg mindenkinek otthon kellene csücsülnie, de sajnos én sem bírok megmaradni a fenekemen. De ettől függetlenül még mindig nagyon sok időt töltök itthon. És, bár nem vagyok egyedül, hisz édesanyámmal élek egy háztartásban, valahogy mégis egyre gyakrabban tör rám a magány érzése. Egyre inkább érzem azt, hogy társaságba mennék. Igaz, ha sikerül is elszabadulnom sem érzem tökéletesen magam. Hiába érzem, hogy a társaságban esetleg kedvelnek, mégis van mellette egy másik érzésem is. Az utóbbi időben sokszor bohóckodtam mások előtt, s mintha már csak arra lennék jó, hogy hülyét csináljak magamból, hogyha másokkal vagyok. Mintha azért hívnának, hogy legyen mellettük mindig valaki, akinél többnek érezhetik magukat. És sajnos ezt egyre több barátomnál érzem. Lassan pedig mintha kezdeném én is elhinni magamról, hogy nem érek semmit. Idehaza gyakran azért fekszem órákig pluszban az ágyban, hogy ne kelljen szembesülnöm a valósággal. Hogy ne kötelezzen senki arra, hogy nekilássak olyan beadandóknak, amihez semmi kedvem, ráadásul szakmai fejlődést sem érzek bennük. Vagy csak szimplán menekülök a másokkal történő kommunikáció elől, hogy ne kelljen megint a hülyét játszanom, hogy legalább amiatt befogadjanak. Az sem igazán tesz hozzá sok jót, hogy még csak a látóhatár legvégén sincs olyan lány, aki esetleg tetszene és esélyem is lenne nála. Így gyakran elfog a magány. Napközben, amikor 1-2x lemegyek sétálni, rendszerint azon gondolkozom, hogy már csak azért is munkát kellene találnom, hogy valamivel elterelhessem erről a figyelmemet. Furcsa számomra ez a kellemetlenül erős magány érzet. Sohasem volt még velem, hogy ennyire egyedül érezzem magam. Emellett sosem volt annyi szabadidőm, mint most, hogy ilyeneken ennyit agyaljak, vagy ennyire ráérjek megélni ezt. Pontosabban talán a koliban az utolsó 2-3 hónapban, de előtte sosem. Hát ez lenne a felnőttkor, amikor minden kis szart 20x erősebben érzünk meg?? Visszatérve a munkára... az sem segít, hogy azon kattog az agyam. Leadtam vagy 20-30 helyre az önéletrajzom. 1 helyről nem hívtak vissza. Nézem közben az állásokat: 2-3 év tapasztalat a minimum elvárás. Honnan legyen, már bocsi?? Vagy csak én nem kellek senkinek ennyire?? Már lassan annyira zavar, hogy nem találok szakmai munkát, hogy ott tartok, hogy szarok bele az egészbe és elmegyek valami utolsó hipermarketbe kasszázni megint. bár ahogy magamat ismerem, annyira begőzölnék ettől az irracionálisan undorító piactól, hogy ott is hagynám az egyetemet. Amit persze 1-2 év múlva megbánnék, mert újra elhinném, hogy bármit is ér azon kívül, hogy eggyel jobb fizetési kategóriába kerülhetek... De azt hiszem ezt most be is fejezem itt. Rájöttem, hogy most már nem csak magányos vagyok, hanem ideges is. Szép volt, Flash! Jól megcsináltad magadnak... :D

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.