Megint csak itt lyukadtam ki. Megint az írásba temetkezve. Pedig anno nem egy sírként gondoltam ezt a helyet. De lassan az érzelemeim temetője lesz. Így most talán egy új korszak nyílik itt, ami egy teljesen más világot hoz.

16 évesen kezdtem blogolni. Leginkább az akkori érzelmeim magamból kiírása miatt. Most tizenkét évvel később megint itt vagyok. Nem azért, mert tinédzserkori érzelmeim újra fellángoltak (noha néha napján vissza-vissza gondolok, hogy hátha ott rontottam el valamit), hanem azért, mert 28 évesen úgy érzem, hogy az életem sehol sem tart ahhoz képest, amit például 16-18 évesen gondoltam magamról. Se a boldogság-faktor, se a tervezett érdemek, se semmi. Itt vagyok, és amit egy 16 éves srác gondolt, hogy el fogja érni az életben, abból semmi nem valósult meg. Az, hogy a szakmai sikerek; az akkori magabiztosságomból adódó karriercélok nem valósultak meg, az... az csaupán egy része a keserúségemnek. De most beszéljünk egy kicsit arról, hogy akkor, amikor még könnyyedén játszottam lányok érzelmeivel, amikor még könnyedén vettem egy-két kapcsolatot, akkor mit gondoltam magamró?? Akkor mit gondoltam a jövőmről??

Hát nem ezt... Hatalmas céljaim voltak. Mármint párkapcsolatok terén (hisz miről is írhatnék legelőször, mint arról, amiről írtam éveken át). Azt gondoltam, hogy én huszonéves korom elejére megtalálom a párom, és boldog párakapcsolatban, házasságban fogok élni. Hogy én?? Az, aki folyamatosan csak a különböző lányokról írt?? Ti sem hinnétek el, de igen... Ez volt az álmom. Gyermeteg álmodozásiamat viszont a tinédzserkor és a huszonéveskor eleji nagy partik egyáltalán nem támasztották alá. Éltem a bulikat, a nagy csajozásokat, a hatalmas hirtelen érzelmeket, de valahogy, ha még itt írtam is róluk, egyik sem volt olyan, amelyikben biztonságban érzetem volna magam, akikkel úgy tudtam volna tervzeni, mintahogyan azt tinédzserként ténylegesen elképzeltem. 24 éves kor. Ez volt az az általam elképzelt kor, amikorra terveim szerint mind érzelmileg, mind anyagilag egy biztos egzisztenciába fogok majd kerülni. Ebből mi lett?? Itt sodródok az árrl, és egyre inkább azt érzem, hogy kicsúszott az irányítás a kezemből.

Most elkezdhetném keresni a hibákat. Kereshetné, hogy hol rontottam el. Kereshetném, hogy ki mellett kellett volna maradnom, hogy ki volt az, aki motivált, stb... De sajnos meg kellett tanuljam: Nem másoktól kell függővé tennem az életem, hanem magam kell alakítsam azt. De mégis hogyan?? Hisz éveken keresztül az határozott meg, hogy kivel vagyok, vagy hogy kik vesznek körül. De ez szinte már mind nem számít. Már nem ott élek, ahol eddig, már nem olyan vagyok, mint eddig, már nem egy kisfiú vagyok, akinek az egyetlen pillanatnyi vágy az, hogy épp a legjobb csajjal lehessen, és épp a legjobb (ideiglenes) életet élhesse. Ezeken már túl léptünk. Visszagondolva kismilliárdszor megállhattam volna olyan emberek mellett, akik nem csupán a züllésemet támogatják, hanem építő jelleggel vannak rám nézve. Sőt... most is ilyen emberek tömkelege vesz körül, akik napról-napra próbálnak segíteni nekem, hogy ne, a további lecsúszás utján haladjak, hanem igenis felfelé törjek. De ez sajnos nem rajtuk múlik. Hiába a sok segítség, ha nem vagyok képes kilépni a korlátaimból (amiket magam húztam fel... ostobán), vagy ha néha magamban sem hiszek annyira, hogy képes lennék többre is. Eygszerűen befásultam és vagy 50 évet öregedtem. Mert sajnso ilyen lettem. Megülök a kis fenekemen, morcosan tekintek a világra. Már nem tudom úgy elengedni magam, mint anno. Napról-napra élem az életemet. Na nem mint egy hajléktalan, de érzelmileg csak túlélek. Befásultam. Körbe veszi a hétköznapjamiat a politika (amiről már nem nyilvánítok olyan könnyedén véleményt, mint anno), körbe vesz ahatalmas nagy világ által rám nehezedő ipar (ami már nem szolgáltat minden pillanatban olyan szép reményeket mint anno), de leginkább körbe vesz a magány.

Egyedül élek. Magányosan. És már nem is tudom, hogy milyen érzés nem magányosnak lenni. Az életemet a munka teszi ki, illetve a háztartás rendben tartása. Semmi több. Nincs semmi boldogság az éltemben - leszámítva azt, hogy hétvégente a barátaimmal iszom és kártyázom. Sosem gondoltam volna, hogy megfordulnak olyan gondolatok a fejemben, hogy nem akarok élni, vagy, hogy könnyebb lenne az élet, hogyha meghalnék. De hónapok óta, ezeket a gondolatokat hesegetem el az agyamból. Ostoba, gyáva gondolatok, de néha a 8. emeleten az erkélyen állva olyan csábítónak tűnnek. Mit érne m boldogtalan életem?? Valakit érdekelne?? Érdekelne bárkit a múltambó?? Egyre többet gondolok azokra, akik anno mellettem voltak. Vajon, ha a fülükbe jutna, akkor elhullajtanának egy könnycseppet értem?? Vajon ha a múltban máshogy alakultak volna a dolgok, akkor boldog lehetnék velük valahogyan?? Vajon Veled, ha anno nem tolom el, lett volna esély, hogy együtt maradjunk és boldogan leéljük az életünk?? És ezek azok a kérdések, amikre bár logiksunak tűnne az a válasz, hogy nem........ de ki tudja??

Talán sohasem fogom megtudni a választ ezekre a kérdésekre... Talán már sosem leszek boldog senkivel... De légyszi, szurkoljatok... Hátha :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.