Nem is tudom hogyan kezdjek bele, olyan régen csináltam. De talán legjobb ha azzal kezdem, hogy miért nem írok. 16 évesen kezdtem el blogolni, msot 27 vagyok. Egy kamasz fiú érzelmi kicsapódása volt ez a hely, néha egy safe-place, ahova kiírhatta magából a gondolatait, elmondhatta, hogy mi bántja, leírhtta a lángoló szerelmet amit érez vagy csk levelezhetett azokkal a lányokkal, akik szintén blogoltak róla. 11 év telt el azóta és én is felnőttem közben. A világról alkotott véleményem teljesen megváltozott, és ahogy a bennem dúló hormonok lecsillapodtak, úgy változtam meg én is. A forró tüzes irracionális szerelmekből így vált nyugodtabb, de mégis mélyebb érzelemhalmazok. Ahogy az élet minden terén meg kellett tanulnom higgadt, megfontolt döntéseket hoznom, úgy az érzelmi kitöréseimet is megtanultam kordában tartani. Már nem vagyok minden héten másik lánybe szerelmes. Nincs is rá igényem, hogy mindig az új, friss érzelmeket éljem meg. Egy lányt szeretek, már másfél éve. Írhatnék róla többször. Mert mint minden kapcolatban, így velünk is vannak nagyon jó és nagyon rossz pillanatok. Csupán azért hagytam fel az érzelmeim folyamatos szavakba öntésével, mert az időm nem nagyon engedi, hogy akár 1-2 órát rá tudjak erre szánni. Megélem a pillanatot, de már nem próbálom meg megörökíteni szavakban. Persze gyakran kis verskezdemények elkezdenek a fejemben megszületni, de már nem vetem papírra, nem próbálom újra átgondolni az érzelmeim, újra megélni magamban, hogy esetleg 1-2 nap múlva befejezzem. Ezek a töredékek már csak nekem szólnak. De talán elég is lesz ennyi általános információ rólam. Ugyanis nem emiatt kezdtem el ezt a bejegyzést megírni. A lány akit szeretek egész éjszaka nem aludt. Gondolkodott, és papírra vetette a gondolatait. Gondolatait?? Nem. Érzelmeket. Tüzes érzelmeket, amik kicsit felidézték bennem a tinédzser kori énemet. Hisz hányszor tettem ezt én is meg... Vagy itt, vagy akár csak pár oldalnyi piszkozatpapíron, de leírtam a jót és rosszat, amit érzek. Így most az Ő levelére fogok válaszolni.

Nem könnyítette meg a facebook a dolgomat olvasás közben a leromló képminőséggel. A papír pontozottsága is kicsit nehezítette az elmosódó sorok olvasását, de nem akartam várni vele. A kíváncsiság eluralkodott rajtam és egyszerűen nem bírtam abbahagyni. Kíváncsi voltam, hogy mit gondolsz. Hisz hetek óta félek, hogy elveszítelek (jó)néhány meggondolatlan mondatom miatt. Muszáj volt tudnom, hogy hogyan érzel, hogyan gondolkodsz rólunk, mert a vitáink közben sokszor nem értettelek meg. Ráébredtem, hogy nagyon igyekeznem kell megérteni Téged, mert nagyon mások vagyunk, ráadásul mind a ketten elég határozott személyiséggel rendelkezünk. A problémáink legtöbbje betudható annak, hogy más világokból jöttünk. Te a család nyugodt biztonságából, a kisvárosi létből, én pedig a folyamatos pörgésből, ahol az ember szinte mindig csak magára számíthat. Persze ez nem azt jelenti, hogy nemszímthatok a családomra, csak nálunk teljesen máshogy működik egymás segítése. Ezek mellett észre kell vennünk a generációs különbségeket is, illetve azt, hogy én már pont átléptem abba a korba, ahol az emberek megkeserednek a felnőtt léttől, te pedig pont ennek a kapujában vagy. Ne értsd félre a kvöetkező mondataimat, mert nem lenézni, vagy megbántani akarlak. Te még tisztán gyermekien hiszel abban, hogy az emberek jók, és most kezdesz szembesülni az élet igazságtalanságaival, míg én most érkeztem már el oda, hogy ezeket elfogadjam, és a két lábamra állva, kicsit megkeményedett lelki páncéllal ezeket könnyen átvészeljem. És miközben látom, hogy te ezt kezded megtapasztalni, féltelek, hogy nehogy összetörj ezalatt a teher alatt. Lassan te is kezded megérteni, hogy az élet nem midnen terén kell maximumot nyújtani, de érzem, hogy fáj Neked, hisz midnig a legtöbbet akarsz kihozni mindenből. Szeretem, hogy előttem emg mersz nyílni és el mered modnani, hogy mennyire fáradt és kimerült vagy a sok kötelezettségtől, de közben azt kívánom, hogy bárcsak a terheid közül magamra vállalhatnék párat. Bárcsak adhatnék egy kicsit a magabiztosságomból vagy abból a "leszarom" hozzáállásból, amivel túl lehet lépni olyan problémákon, amikre nem szabad túl sok időt szánni. És itt egy picit beszélnék arról is, amit múltkor mondtál. Neked nem az a szeretetnyelved, hogy neked is rendelek kaját, hanem, hogy igenis megbeszéljük az érzéseinket. Ne hidd, hogy nem szeretném, de nagyon sokszor nehéz ez számomra. Próbállak óvni midnen rossztól, köztük magamtól is és a velem járó néha keserű ráébredésektől, amiket hozok. Félek sokszor a szemedbe nézni és válaszolni. Nem akarom, hogy megint azt érezd, hogy ez a te hibád. Mert ezek nemhibák, csupán csak földhöz ragadtabb gondolkodással látom az élet bizonyos dolgait. Így minden szavammal, amikor arról próbálok beszélni, hogy valamit miért úgy csinálok ahogyan, félek, hogy téged támadlak. De ezt nem akarom. Nem akarok újabb sérüléseket okozni ezzel, és sokszor a csend csupán azért van, mert féltelek. Magamtól.

Viszont olvasva az érzelmekkel teli soraidat belőlem is előtört a tizenéves fiú, aki hagyta, hogy szabadon loboghasson a tűz a szívében. Adsz ihletet. Nagyon sokszor. Jobban a múzsám vagy, mint valaha volt bárki. Csupán én változtam meg, és nem szavakban, hanem csak egyszerű gondolatokban nyílvánul ez meg. Miattad tanultam megmáshogyan látni az életet, mert figyeltelek, próbáltam veled gondolkodni (még ha nem is midnig sikeresen), de megmutattad, hogy nem minden csak oylan lehet, ahogyan én látom. Ezek mellett igen is bőven lenne a boldogságomból ihlet. Csupán nem tudnám szavakkal kifejezni. Nincsenek olyan cifra mondatok, verssorok, amik leírhatnák azt az érzést, amikor az ágyban fekve odabújsz a karjaimba. Nem lehet leírni semmivel azt az érzéset, amikor átölelsz és azt érzem, hogy a lelkemben lévő terhek egyszerűen kiszabadulnak onnan és megkönnyebbülök. Nem tudom sehogyan sem kifejezni azt, hogy az idő olyankor egy pillanatra lelassul és azt kívánom bárcsak örökké tarthatna ez az érzés, ez a pillanat. Ezt a szeretetet, amit kapok tőled lehetetlen földi szavakkal leírni, de valószínűleg nagyobb hatalmak sem tudnák pontosan megmondani, hogy milyen.Ahogyan azt a boldogságot sem tudom leírni, amikor a munkaidő vége felé közelítve alig várom, hogy megcsörrenjen a kaputelefon. Ilyenkor rohanok kifelé, nyitom az ajtót, hogy minél előbb láthassalak, a krajaimban tarthassalak. te megfáradtan lépdelsz ilyenkor fel a lépcsőn, kimerülve az egyetemtől, az ottani hozzáállástól, amivel nem rétesz egyet, kicsit megkeseredve. Belépsz a lakásba, leteszed a cuccot, leveszed az utcai ruhát, és lehullasz a kanapéra megpihenni. Amikor ilyenkor mosolygok rád, vagy próbállak megölelni, megcsókolni gyakran elhúzódsz tőlem, és azt mondod, hogy "Ne most, most nagyon csúnya vagyok". Pedig nem vagy az. Ugyanúgy a legszebb, legcsodálatosabb nő vagy az egész univerzumban, és ugyanúgy (sőt talán még jobban is) kívánlak, mint mikor tipp-toppban állsz mielőtt indulunk valahova. Gönyörű vagy minden percben, hisz nekem így tetszel, ahogyan vagy, és nem azért vagy szép, mert épp a legcsinosabb ruhádat veszed fel. Sokszor kedvem lenne ilyenkor csak magamhoz húzni téged, átölelni, megcsókolni, majd belökni az ágyba. Csupná azért nem teszem, mert fáradt vagy és próbállak picit hagyni levegőhöz jutni.

De szerintem tévedsz abban, hogy újra kell kezdenünk. A szenvedély nem azért veszett ki köztünk, mert nem úgy gondolunk egymásra. Csupán az életmind a kettőnket megfáraszt, és más-más pillanatokban vagyunk elemünkben. Sajnos olyankor, amikor a másikunk pedig kimerült (mind fizikailag, mind érzelmileg). Újra egymásra kell hangolódnunk. Meg kell tanulnuk újra együtt pihenni, és együtt megélni az életet. Meg kell tanuljuk, hogy hogyan tudjuk félre tenni a rossz érzéseinket, hogy olyan jó pillanatokat szerezhessünk egymásnak, amik ezeket mind feledtetik. Meg kell tanulnunk újra kibontakozni egymás előtt és nem félni a másiktól. Nem szabad szégyellősködnünkegymással szemben, hisz ahogyan az írásodból is értettem, te is olyannyira szeretsz, mint én téged. Ez pedig azt jelenti, hogy semmi okunk nincs arra, hogy féljünk a másiknak átadni megunkat. És ha ezt sikerül elérnünk, újra meg fogjuk tudni élni azt a szenvedélyt, amit a kapcsolatunk elején, amikor nem féltünk egymás reakcióitól. És hogyha lelkileg sikerül rendbe jönnünk, talán fizikailag sem leszünk ennyire elnyomva és még több energiát tudunk fordítani egymásra, és a boldogságunkra.

Nem iylen bejegyzést akartam írni.A leveled olvasása közben sokkal nagyobb érzések kavarogtak bennem, mint amiket ide sikerült leírnom. Megint túl racionalizáltm a dolgokat. Ezért bocsánatot kérek Tőled. Igyekezni fogok megmutatni, hogy igenis tudok még olyan szenvedélyes lenni, mint amikor először jöttem le hozzád Miskolcra. Tudok olyan szenvedéllyel csókolni, mint amikor a Tiszain megcsókoltalak. Meg fogom mutatni Neked, hogy mennyire tüzesen ég bennem irántad a vágy, hogy mennyire csodásnak tartalak. Remélem, hogy sikerül egyenesbe hoznunk a kapcsolatunkat, mert sosem voltam még ilyen boldog senkivel. Szeretlek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.