Kedves Farkaslány!
Először is nagyon örülök, hogy elkezdtél blogolni. Legalább lesz egy hely, ahol akkor is tudom, hogy mi van veled, hogyha éppen olyan elvetemült ötleteid vannak mint most, hogy letiltasz. No de akkor én is elmondom, hogy hogyan láttam én a dolgokat. Igen, az az infótermes alkalom nekem is emlékezetes maradt. Akkor vettem észre először, hogy hoppá, de abból a kislányból egy igen szemrevaló nő lett. Vagyis kezd alakulni. Érettséginél kicsit meglepődtem, hogy találtunk egy közös témát, és örültem is, mert "behálózási terveim" már akkor ezzel elindultak. Tudtam, hogyha együtt fogunk játszani, akarva akaratlanul is néha a való élet dolgaira fog terelődni a téma. És azt is tudtam, hogy amíg nem ismersz meg, addig esélyem sem lesz hozzád közeledni. A sztereotípiákkal tisztában voltam és azzal is, hogy hírhedt nőcsábász voltom igen elterjedt téma az iskolában. Persze msot felmerülhet a kérdés, hogy miért is akartam volna tőled bármit is akkor?? Hisz te nem voltál sosem olyan plázacica, mint amilyen barátnőim voltak; sosem voltl olyan "népszerű", mint az én társaságom. Az első gondolatod az lehetett volna, hogy csak egy trófea lennél, és egy hosszú éjszaka (/délután/reggel/akármi) után eldobnálak. Sajnos ez a trófea gondolat neked is megfordult később a fejedben, amit igazán nem értek, mert már egy olyan pillanatban, amikor réges régen nagyon jól ismertél. Viszont ekkor még nem. Így nem is volt szabad mutatnom, hogy tetszel, emrt félreértetted volna és sosem engedsz magadhoz közel. Így az első feladatom az volt, hogy minél többet próbáljalak játszani hívni és igyekezzek minél többet elterelni a témát. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, nem lesz egy rövid folyamat, de te is azon kevés lány közé tartozol, akik nem csak külsőre tetszenek, hanem belsőre is. Értelmes és kedves vagy. Így nem engedhettem emg magamnak azt, hogy csak úgy elhanyagoljalak. És a tervem bevált. Valóban kezdtél megnyílni nekem és épp emiatt én is egyre többször vettem le a nőcsábász-partyarc-yolo maszkomat (húúú de hülyén hangzik, hogy yolo, de valahogy én rám ez mégsem a hipsteryoloswagpáwabuzeránsként vonatkozik szerintem). A huzgságaid egy része eléggé átlátszó volt, viszont néhányat valóban teljesen elhittem. De ezektől eltekintve egyre jobban tetszettél. De ott volt neked a Párduc, így úriember maradtam és nem léptem a tettek mezejére. Viszont tudtam: a Párducnál többet tudnék adni. Azt éreztem, hogy a Párduc egy gyerek. Egy kisfiú, akinek lövése sincsen egy kapcsolatról, és azt hiszi, hogy a szerelem midnent legyőz, és épp emiatt bármit megtehet. Nem. Ez egy eszméltetően nagy tévedés. A szerelem legyőz mindent, de csak akkor, hogyha eleget teszel is érte. Ő viszont egyre jobban elhanyagolt téged. És akkor jött a pillanat. Szakítottatok. Állandóan azt modntad, hogy te még midnig szerelmes vagy belé, de tudtam, hogy ezzel már csak magadat akarod vígasztalni a téged ért fájdalmak miatt. És én ebben a helyzetben nem mondhattam azt, hogy hagylak szenvedni egy ábrándtól és egy rossz kapcsolattól. Nem is rossz kapcsolat, halott. Van az a mondás: "Ha elromlik a csap a házban, akkor nem cseréled le a házat, hanem megjavíttatod a csapot". Itt nem csak a csappal volt gond. Itt egy leégett házról volt szó, amihez ragaszkodsz, mert ismered a környéket, tudod, hogy honnan hova jutsz és kényelmesebb ott maradni, mint megtanuulni egy új környéket új szabályokkal, új szomszédsággal, de egy tiszta új házban. Ebből akartalak kimozdítani téged azon a délutánon. Elismerem, hibáztam, amikor megígértem, hogy nem csókollak meg. Viszont az nem volt hiba, hogy megtettem. Azt írtad, hogy megfogtam a pajzsod és letettem a földre, majd megöleltelek. Hogyan csináltam?? Nem szorítottad eléggé. Sőt, nyújtottad, hogy vegyem el. Még ha nem is tudatosan, de éreztem, hogy akarod. Csak félsz. Félsz tőlem, hogy a pletykák igazak; félsz attól, hogy rólad is pletykálni fognak; félsz attól, hogy igazam van. De tudod mit, én is veled akartam lenni, és én nekem sem volt könnyű elengedni téged. Tudod a szalagavató afterpartyd után voltam egy kicsit boldog, amikor éreztem, hogy a buli közepén elhangzott "És mi van, ha már most beléd szerettem" mondatod kicsit kezdett igazzá válni. Éreztem, hogy akarsz, de mégis féltem. Féltem, hogy csak megártott az az egy fröccs neked, vagy csak fáradt vagy. Ezért húztam el az ajkaim, amikor meg akartál csókolni. Visszatérve. A veszett ügy alatt azt értettem, hogy valakibe szerelmes vagy, de neki már nem kellesz. Nem azt, hogy valakibe beleszeretsz, akibe nem akartál. Pláne, hogyha még talán viszonozni is tudná az érzéseid, csak azért nem teszi, mert fél, hogyha enged a csábításnak, akkor emgint valaki össze fogja törni. Hiányzol, de nem kereslek. Remélem, hogy nem bírod ki, hogy ne keress meg magad! Amúgy jól esett, hogy tegnap felhívtál. Csak miután letetted a telefont volt rossz. Itt lenne az ideje, hogy elgondolkodj a "vágyaid" ésszerűségén!
Üdv: Farkas

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.