Most egy-két dolgot fogok megosztani veletek, amik ma utazás közben értek. Igazából az egyik fele semmiség lesz, csupán csak megemlítem, a másik fele kemény társadalomkritika. Tabuk és mellé beszéd nélkül!. Szóval jöjjenek is!

Nyugger pofátlanság
Nem elég, hogy rosszkor, rossz időben, de még nekik áll feljebb. Lényegében ezzel az alcímmel láthatnám el ezt a pár sort. Igazi pofátlansággal kellett szembesüljek ma reggel. Szokás szerint Óbudai Rendelőintézetnél felszálltam a 160-asra (vagy 260-asra, vagy 17-esre - már nem emlékszem pontosan mi jött épp), hogy reggeli utamat energiaital vásárlása után folytassam az egyetemre. A buszra velem együtt egy mozgásában korlátozott lány is felszállt (vagy lehet, hogy már rajta volt, nem emlékszem pontosan; annyira nem érdekes a történet szempontjából). A Volvo 2. ajtajánál ő beállt a helyre, ahol kényelmesen elfért, nekem pedig bőségesen jutott hely még mellette a korláthoz odaállni. Másik oldaláról szintén volt még egy embernyi hely, ahova egy nálam jóval kisebb iskolás fiú a kicsit nagyobb hátizsákjával állt be. Indulás után az első kanyarnál fedezte fel egy idősebb hölgy utastársunk (ekkor még nyugodt szívvel használnám rá ezt a kifejezést) a mozgássérült lányt, akihez oda is ment (gondolom nehezen kiharcolt ülőhelyét elhagyva) és beszélgetésbe elegyedett vele. A hallottak alapján ismerték egymást egy ideje és egy vidéki helyről beszélhettek, ahova az idős hölgy még idén el akar menni tökmagolajért, de a mozgássérült lány idénre már nem tervezett oda utat, révén, ha beüt a tél, ő nem tud hazajönni. A csevejt egy pillanatra a lány másik oldalán álló fiú zavarhatta meg, aki leszállási szándékát jelezte, majd elindult az ajtó felé, de a tömeg miatt túl sokáig nem jutott. Ekkor az idős nő (itt az arckifejezése miatt a hölgy már nem illik rá) szemmel láthatóan be akart furakodni a fiú előbbi helyére, hogy beszélgetőpartnerével még mélyebben elmerülhessen a tökmagolaj finomságának rejtelmeiben (gondolom én). Viszont a tömeg és a fiú táskájának egy kb 5 cm széles része (amekkorát pont össze tud magából préselni az öreglány, hogy kényelmesen beférjen a számára fennmaradó helyen) ebben a hihetetlen komplex akcióban megakadályozta. Eddig csak mosolyogtam, mivel kedvesen beszélt a lánnyal és általában jókedvre derülök ha valaki a rászorulókhoz kedves (sokat számíthat nekik). Innentől kezdve a röhögés és az idegroham között váltakozott a hangulatom. Ugyanis az öregasszony szép artikuláltan odaszólt a fiúhoz (lényegében majdnem ráordított - a két megnyilatkozási forma között csupán halvány kis különbség van). "Állj már arrébb!", hogy pontosan idézzem szavait. Persze az fel sem tűnt neki, hogy szegény srác már eddig is szinte hozzásimult előtte álló utastársaihoz, mivel feltűnt neki is az öreglány érdeklődése a lány felé. Ekkor még csak szimplán ráncoltam a homlokomat, de ezek után jött a megbotránkozás. "Figyeld meg, Angyalom,nemsoká' bevezetik azt, hogy a táska után is kell jegyet venni!" KÉSZ. ITT BETELT A CÉRNA, ELSZAKAD A POHÁR (by Az Arcnélküli Manus). Egyszer csak elöntött a harag, de ezek mellett a szánalom meg is nevettetett. Hangosan, széles vigyorral a képemen nevettem fel, majd feltűnően kaptam a fejemhez. Azon gondolkodtam, hogy egy jó nagy lendülettel leüssem a vénasszonyt, vagy pedig kedvesen megszólítsam és esetleges vitába keveredjek vele. Az ész döntött: ha leütném, annyit kapnék, mint egy értelmes emberért, vitába meg felesleges belemenni a nyuggerekkel, úgysem fogják megérteni amit az ember mond. De azért kíváncsi lettem volna az arckifejezésére, amikor erre a mondatára visszakérdeztem volna: "Tetszik tudni, hogy azt mikor fogják bevezetni?? Na?? (Na-na-na-na-na-na?? Tudod-e a választ bunkókám - ujjongva magamban, hogy most megkapja) AKKOR AMIKOR AZT IS, HOGY A NYUGDÍJASOKNAK CSÚCSIDŐBEN FIZETNI KELL A KÖZÖSSÉGI KÖZLEKEDÉSÉRT! IGEN, AKKOR, B@ZDMEG!" Erre minden bizonyára először csak ámult volna, majd valami felháborodott hablattyal megpróbálta volna magát kivágni a helyzet (számára - mert számomra ugyan nem) kellemetlenségéből. Bizonyára utalt volna arra, hogy én szemtelen vagyok (attól még igazam van), vagy, hogy ő már megérdemli annyi munka után (én meg megérdemlem annyi kifizetés után), illetve neki fontos elintézendője van (a piac, a bank, a kocsma, a nyugdíjas klub később is nyitva van...). De kár is ezen gondolkodni. Igazából még arra lennék kíváncsi, hogyha a diákok reggel táska nélkül mennének, akkor ő boldog lenne, hogy nem tudnak tanulni, egy butább társadalom lesz, az unokája is butább lesz és a buta emberek nem fognak tudni annyit termelni, hogy neki nyugdíja legyen?? Mert ha erre vágyik, akkor én szívesen fogadok minden pénzt, adja csak nekem!

Tüzes csók
Másik történetem más jellegű. Inkább egy vágyat jelenít meg. Egy olyan vágyat, amit anno könnyen elérhettem, illetve akkor még nem vágy volt, hanem minden napos megszokás. De észre kell vennem, már nem vagyok kiskamasz. Már nem minden ugyan úgy megy, mint akkor, már nem minden olyan egyszerű. Miközben apához mentem be a kórházba, a metrón egy párt láttam. Furcsa érzésem támadt. Nem voltak sokkal fiatalabbak nálam, de mégis más korosztálynak éreztem magam (sajnos mostanság egyre gyakrabban tör ez rám). Ami mégis feltűnt az, ahogy viszonyulnak egymáshoz. A fiúban, mintha a saját régi énem láttam volna, akit nem izgat túlságosan a csaj, de azért eljátssza a hősszerelmest, mert jó vele ezt-azt közösen csinálni. Viszont a lány az arcával, sőt leginkább az ajkaival egyre csak közeledett a fiúhoz. Úgy viselkedett, mintha két hete éheztetnék, és most egy falat kenyeret lát maga előtt. Úgy kívánta a fiú csókját, mintha az lenne életének csúcspontja. Lassan közeledett. Szemében látszott, ahogyan átjárja a kéj csupán már a gondolattól, hogy a fiú ajkaihoz érhet. Amikor elég közel ért hozzá halkan megkérdezte a fiút, hogy "Valami baj van??". Az eddig elbámészkodásaiból kizökkent és észrevette az előtte lévő vágyakozó szempárt. Gyorsan kapcsolt (ahogy régen én is). Lágyan elkezdte csókolni a lányt, aki először nem értette a hirtelen helyzetváltozást, hogy nem ő közeledik, hanem felé közelednek, majd pár másodpercre rá megszokta, és ő is lágyan visszacsókolt a fiúnak. Irigykedve gyönyörködtem benne. Rég láttam pár ilyen tüzesen csókolózni. Igaz a fiú csókja csupán egy csábítót mutatott, addig a lány szívét-lelkét beleadta. De ez egyre volt csak jó. Eszembe juttatta, hogy milyen régen nem csókolóztam igazán érzékien. Mennyi ideje már, hogy keresek valakit, akivel igazán boldog lehetek, viszonozza az érzéseimet és legalább annyira vágyik rám, mint amennyire én Őrá.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.