Ma az egyik órán jutott eszembe a blogom. És elkezdtem gondolkodni, hogy miért olyan rosszak a postjaim vagy miért érzem annyira rossznak és üresnek őket. Az egyik ok, hogy túlságosan is éncentrikus lett a blogom (ahogyan én is). A másik viszont, hogy nem merek már őszintén írni. Már itt is finomkodok. Nem merem eltúlozni annyira a dolgokat amennyire én érzem, mert félek. Félek attól, hogy Ti, azaz akik olvassátok ezt elítéltek miatta. És ezalatt nem azokat az embereket értem, akik csak olvassák, hanem akikről szól egy-egy bejegyzés. Mert hogyha őszinte lennék teljesen, akkor vagy megsértenélek Titeket, vagy pedig teljesen elmerozzantnak hinnétek. És itt jöttem rá, hogy a blogírás tényleg csak akkor szép és akkor jó, hogyha alig olvassa valaki, mert addig lehetsz őszinte benne. De így hiába az egész. Teljesen mindegy, hogy mit írok, mert vagy elvesztek valakit, vagy pedig részben hazudok. Lassan az lesz a vége, hogy semmit nem fogok kiírni. Talán a "műveimet". Bár azokban is igen csak érezhető, hogy minek a hatására írtam. De ezután megkérek mindenkit, hogy a blogomban leírtakért ne kérjetek számon! Igen, megpróbálok őszinte lenni, de hogyha ezt ti túlreagáljátok, vagy hogyha számotokra fájó, zavaró dolgot nagyon a lelketekre vesztek, akkor ennek semmi értelme nem marad. Szóval kérlek Titeket, hogy hagyjatok teret nekem a szárnyalásra!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.