Avagy megvettem a szerelmedet, de a személyiségemmel fizettem...

Mindig is egy határozott, szókimondó férfinek tartottam magam. Vagy legalábbis ilyen férfi akartam lenni. Olyan, aki kimondja, hogyha valamivel nem ért egyet, aki kiáll az igazáért, még ha a párjával szemben is kell. Olyan, aki hajlandó vitázni, de biztos meggyőződése esetén dominál, elmagyaráz, érvel. És mindig azt gondoltam, hogy egy férfi, aki inkább a békesség miatt kerüli a vitát, aki inkább csendben meghúzódik és hagyja, hogy párja tévhitben éljen tovább, az gyenge jellemű. Persze ki ne olvasná nap mint nap az interneten a házasságokról szóló vicces bejegyzéseket, melyek arról szólnak, hogy a férfinak csönd, és az asszony dirigál. Talán régen így volt. AZ ember hazament a nejéhez, aki elé rakta a vacsorát, ő azt csendben megette, és kerülte a konfliktust, nehogy az asszony másnap direkt elsózza a levesét, vagy koszosan hagyja a nadrágját. De már más időket írunk. Nem csupán a nők emancipációja miatt, hanem az intelligencia és a kulturált viták felértékelődése végett is. Egy olyan világot élünk, ahol szerintem a vitának helye van, pontosan ugyan úgy, ahogyan a tévedés beismerésének is. Én pedig kisgyermek korom óta egy olyan kapcsolatban akartam élni, ahol ez megfelelő egyensúlyban megtalálható.

És most itt állok... ebben. Szeretek. Ebben szinte biztos vagyok. Sőt, szerelmes vagyok és a fellegekben érzem magam az esetek legtöbbjében. De mégis ott vannak a pillanatok, gondolatok, viták, amiket pontosan ezért vesztettem el. Idősebb vagyok, tapasztaltabb a páromnál. Lehet, hogy csak pár évvel, de amiatt, hogy más körülmények között nevelkedtünk, ez teljesen érződik. Mindketten domináns személyiség típusba tartozunk. Mindketten szeretjük a kezünkben tartani az irányítást, makacsok vagyunk és néha a végsőkig kitartunk az álláspontunk mellett. A probléma csupán a végsőkig helye. Mi az a határ, amit már nem lépünk át?? Mi az a határ amin belül kiállunk az igazunkért, és mik azok, amiket már nem merünk feláldozni?? De leginkább az, hogy mit tartunk fontosabbnak?? Úgy érzem, ha nem rajtam múlna, már rég szakítottunk volna, mert nem lett volna egy békés pillanatunk sem. Utoljára, amikor majdnem a végsőkig kiálltam az igazamért, amikor egy kicsinyes dolgot fújt fel olyan nagyra, hogy napokig csak veszekedtünk, ha szóba került, nem Ő és nem is én oldottam meg a problémát. Én hiába érveltem neki, hiába próbáltam hatni rá, Ő csak kötötte az ebet a karóhoz, és nem volt hajlandó elismerni az igazam. Sőt. Nem csupán nem akarta elismerni, nem is akarta megérteni, amit mondok. Végül pár közös barátunk hatására lenyugodott, és elfogadta a helyzetet. De ez nincs mindig így. Általában nem merek elmenni addig a határig, hogy ekkora mosolyszüneteket megengedjek magunknak. Persze ez azért is van, mert iszonyúan féltékeny vagyok, meg persze azért is, mert fülig szerelmes vagyok belé. Féltékeny vagyok, még akkor is, ha tudom, hogy nem csalna meg, mert tudom, hogy nem mindig rajta múlna. Voltam én is 19 éves, tudom, hogy hogyan lehet elérni egy lánynál azt, amit akarunk. Lényegében valami hasonlóval kezdtem nála én is. Mi van, ha valaki más még ügyesebben keveri a lapokat?? De ne is térjünk el a tárgytól, mert erről kisregényeket tudnék írni.

Nézzük inkább azt, hogy mit áldozok fel azzal, hogy nem akarok napokig vitázni vele. Ahogy az alcímben is írtam a személyiségemet. "Mégis hogyan lehet ezt ilyen egyszerűen kijelenteni??" - kérdezheted. De a válasz mégis egyszerű. Azzal, hogy folyamatosan ráhagyom a dolgokat, és inkább a beszélgetést más irányba terelem, és néha már meg sem próbálom másodjára vagy harmadjára elmagyarázni a dolgot neki, azzal egyszerűen elvesztem a magabiztosságomat. Olyan, mintha mindent már csak az Ő kénye-kedve szerint mondanék, csinálnék. Amikor meghallom a hangja változását, amit akkor használ, amikor nem hajlandó elismerni az igazamat, már inkább csak menekülök a vita elől. Már néha meg sem próbálom elmagyarázni, hogy mi a valós helyzet. Hozni fog rá olyan érvet, amit én ha kétszázszor cáfolok meg, akkor is ugyanolyan csökönyösen fog szajkózni tovább. Vannak dolgok, amikbe például csak most csöppen bele. Ilyen például az egyetemi lét, a felnőtté válás és annak felelőségei, és még sorolhatnám hosszan. Ő csak a kisvárosi létben gondolkozik, csupán csak egy vékony szeletét látja a világ nagy tortájának, ő megelégszik azzal, ha tejszínhab nem kerül a ő szeletére, de még néha azt is lenyeli, ha egy kicsit rohadt az a torta. Mert úgysem tud rajta változtatni, vagy csak mert neki az bőven elég. Hiába mesélek neki cukormázas, édesebbnél édesebb, marcipános, habos süteményekről, neki megfelelő lesz az a kissé penészes habmentes torta, mert az neki jó. És ezek után természetesen én leszek az, aki egy utolsó senki, mert nekem nem jó, ha az én süteményemen nincs elég hab. És ekkor jön a pillanat, hogy fogom a villát és szépen letolom a torkomon a penészes csokikrémet, mosolygok hozzá és belülről kezdek el rohadni én is. De mosolygok és ő elégedetten visszamosolyog rám, és boldogan megyünk haza a cukrászdából. ÉS én is boldog vagyok, mert ő elégedett velem is, és, hogy letoltam magamba a mérge(me)t, és ezért ajándékul odaadja a szeretetét, amire én olyannyira sóvárgok, hogy megennék egy kupac szart is, ha arra kérne.

De ez nem marad büntetlenül. Magamban nem tudom elfogadni, hogy Ő nem érti mag az érveimet, hogy az egyszerűbb utat akarja választani. Ha telefonon vitáztunk, majd letesszük a kagylót, magamban ott motoszkál a gondolat, a harag, hogy "miért nem mondtam meg neki a frankót??". Ott dühöngök magamban, hogy miért akarja jobban tudni azokat a dolgokat, amiket én évek óta átélek, megélek, és megtapasztalok, miközben fogalma sincs - csupán csak egy kis töredéknyi - arról, hogy mit-miért-hogyan csinálok. Fogalma sincs arról, hogy a legtöbbször tanítani akarom olyan dolgokra, amik megkönnyítik az életét, vagy csupán csak jó, hogyha tudja. Fogalma sincs, hogy mennyi mindentől védem, és mennyi mindenben próbálom támogatni, ami Őt gyarapíthatja. Nem veszi észre, hogy nem tud mindent, én pedig túl gyenge vagyok ahhoz, hogy ráerőltessem ezt. Gyenge vagyok ahhoz, hogy erőszakosan tápláljam belé, hogy nem mindentudó, hogy egy-két hallott dologra alapozva még nem alakíthat véleményt.

Pedig szeretném, sőt vágyom rá, hogy úgy hallgassa meg, amit mondok, hogy hisz nekem, hisz a tapasztalatomnak, hisz a kedvességemnek, hogy ez mind csak miatta van. Miatta, hogy neki jobb legyen. Ezzel az elutasítással viszont elnyom. Elnyomja a magabiztosságomat, azt a fajta természetes egómat, ami egészséges. Épp ezért van, hogy néha látszólag túlkompenzálom ezt beképzeltséggel, vagy csak magamban roskadok össze, mikor senki nem lát. Egy senkinek érzem magam. Egy senkinek, akinek a mondandója, a jó szándéka már nem érdekes mások számára. Egy senkinek, aki csak úgy van. Néha megpróbálkozok értelmesnek tűnni mások előtt, néha megpróbálok gondolkodónak tűnni, de ennek mind az a vége, hogy csak még nagyobb hülyét csinálok magamból és még inkább rombolom a magamba vetett hitemet. És mindezt miért, azért, hogy boldog lehessek vele. Hogy legalább pár pillanatban a mennyekben lehessek. És úgy érzem, hogy ez még mindig megéri nekem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.