Az egész tegnap napközben kezdődött. Suliban voltam, tesiórán. A tesicuccomat hazahoztam előbb egy nappal, mert még így is sok holmit kell kipakolnom a szekrényemből. Tehát normális utcai cuccban voltam. Tesitanárnőm mondta, hogy azért álljak be kosarazni. Imádok kosarazni, így hát erre nem mondhattam nemet. Viszonylag jó ellenfelünk is volt és élveztem is a játékot, pörögtem, mint az atom, az adrenalinom az egekben volt. Ilyenkor sokkal gyorsabban futok, mint amúgy, pontosabban célzok, nagyobbat ugrok. Igen, valószínűleg ez olt az egyik nagy hibám. Az ugrás. "Megkapom a labdát a palánkunk alatt, középen. Jobbra viszem, mert a gyengébb emberek ott vannak. Sikerül is eljutnom a palánk közelébe. Már csak egy védő van előttem, de ilyen távolságból rá tudom dobni. Nem biztos, hogy bemegy, de elég nagy rá az esély. Most megint megmutathatom, hogy a gyors támadásaim veszélyesek. Felugrom. Eldobom a labdát. Jó irányban halad, de ÁHHH. A bokám. Már nem foglalkozom a labdával. A lábamat nézem. Nem éreztem roppanást. Alám fordult, de nem maradt úgy. Túlélem egy kis fájdalommal. 5 perc és rendbe fogok jönni. A földre rogytam. Nem bírok egy lábon állni. A fájdalom minden erőmet elveszi. A rohadt életbe de nagyon fáj. << Valaki emelje már fel a lábam! >> Ahh, így már jobb kicsivel, de még mindig elviselhetetlen. Mr másodszorra ordítok tiszta torokból. Nem szabad. Még a égén félelmet keltek másokban, pedig nem nagy dolog. Történt már ilyen. rendbe jön. 5 perc, és kutya bajom. Enyhült kicsit. besegítenek a tesitanáriba. Nembaj. Kicsit jobban meghúztam, de pihentetem és nem lesz gond." Aztán felkísértettem magam inkább a suli orvosi szobájába. A suli ápolónője annyit mondott, hogy csak jegelni kell, és pár nap, egy hét amíg ez így lesz. Ez még egészen rendben volt, mindaddig, amíg nem kellett elindulnom hazafelé. Bicegtem, és csak nagyon lassan tudtam haladni. Nagyon fájt a a bokám. Úgy döntöttem, hogy fájdalomcsillapítónak meg feszültség oldónak egy cigi (szokás szerint fogasnál), aztán elmegyek a Szent János Kórházba, ha már úgyis közel van. Évfolyamtársam mondta, hogy busszal menjek fel a traumatológiára, és egyik sulitársam el is kísért. Röntgen, aztán várakozás. Nagyon hosszú várakozás. Persze a rab, akit mint egy kutya, pórázon és lekötözve hoznak be, az előbb bejut, és persze mindenhol elsőbbséget élvez. Jó érzés volt. Tehát 3 hétig bokarögzítő. Hazafele is eszméltetően fájt a lábam, de igazán itthon kezdett el fájni. Anyumnak megmondtam, hogy amikor fáj, akkor ne szóljon hozzám, hanem hagyjon békén. De valahogy estére ez nem sikerült neki. Fájt a lábam és egyfolytában csak belém kötött. Megint egyre hangosabban beszéltem vele. Végén már tiszta torokból üvöltöztem, hogy hagyjon békén, mert idegbajt kapok. Bőgtem. Mint kicsiként. De ez most másmilyen volt. Nem tudtam visszatartani. Azt hittem, hogy összeomlok. A lábam egyre inkább fájt, anyum egyre idegesítőbb volt. Kész, vége. Azt hittem, hogy nem leszek képes bármit is csinálni. Besiettem a szobámba.Lefeküdtem az ágyamba. Elcsendesültem. A bőgés kissé alábbhagyott, de a sok fájdalom előhozott bennem mást is. De ez már egy másik téma.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.