Mindig nehéz szakítás után. Fáj egy darabig, az ember próbálja átgondolni, hogy mit rontott el, mit tehetne még, hogy ne legyen vége. Tanácstalanul önsajnálkozik, ostoba módon kárt tesz magában és még sorolhatnám. De a legrosszabb, amikor már nincs remény, az ügy veszett. A legrosszabb, amikor látja, hogy mással van már a számára fontos illető, és tudja, hogy az a személy talán többet tud adni neki, talán jobban érzi magát vele. De legbelül mégis fáj. Az első pillanat, amikor meglátja, hogy másé egy sokk hatású esemény. Meredten néz maga elé, nem akar tudomást venni róla, majd szépen lassan pár perc elteltével felfogja, hogy mi is történt.

Augusztus óta voltam vele. Talán az egyik leghosszabb időtartam, amit lány mellett töltöttem. Nem, nem jártunk. Csak szexpartnerek voltunk. Mégis minden olyan volt, mintha a barátnőm lenne. Randizni vittem, próbáltam odafigyelni rá és a legtöbbet adni neki, amit csak tehetek. De ő igazán nem rám vágyott. Mindvégig tudtuk mind a ketten, hogy ez egyszer véget fog érni. De nem akartam róla tudomást venni. Reménykedtem, hogy talán mégis lehet belőle valami komolyabb. Talán valami apró szikra megmozdul benne és végül engem választ. Karácsonykor egy röpke pillanatig el is hihettem. De pár napja jött a rossz hír: "Megismertem egy fiút." Tudtam, hogy innentől vége. Nem az a fajta lány, aki anélkül ijesztgetne ilyenekkel, hogy komolyan gondolná. De a remény még élt bennem, hogy talán mégsem gondolta át eléggé, vagy még van egy kis időm, hogy visszaszerezzem, vagy szimplán csak megszerezzem magamnak a szívét. Egészen pár perccel ezelőttig, amíg a facebook fel nem dobta, hogy kapcsolatban van. Kissé összetörtem. Amúgy is szétszórt vagyok, de ez szíven ütött. Nem vagyok szerelmes - legalábbis remélem -, de mégis olyan fájdalmat érzek, amit már rég nem éreztem. Hiányzik, és nem tudom, hogy mihez kezdek most. Hiába akarom magamnak bebeszélni, hogy ezzel a sráccal legalább boldog lehet, de az önzőség bennem van, hogy magamnak akarom. Szükségem van rá. Talán csak megszokás, de akkor is érzem, hogy kell nekem. Kavarognak a fejemben a gondolatok. Mit csinálhattam volna jobban?? Többet találkozó?? Több randi?? És eszembe jutnak az együtt töltött percek: billiárd, karácsonyi vásár, mozi, összebújások. Talán életemben nem hallottam annyi őszinte szót, mint amennyit tőle kaptam: "Köszönöm!" "Jól éreztem magam veled." "Örülök, hogy találkoztunk". Mihez kezdjek most?? Küzdjek és okozzak fájdalmat másoknak vagy csak felejtsem el?? Mérlegelnem kéne, de még nem tudok. Nem tudok tiszta fejjel rá gondolni. Ha csak egy fellángolás is, most nagyon feldúlt lelkileg. Össze kell szedjem magamat!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.