Igen nehéz most leírni, hogy mit is érzek. Csalódott vagyok. Kicsit magamban, nagyon másokban. Azt kezdem észre venni, hogy szinte senki sincs mellettem. Egyedül érzem magam, pedig mindig körbe vagyok véve emberekkel. De ez nem ér semmit. Ez csak egy látszólagos.... valami. Olyan, mintha a barátaim lennének, de lényegében csak kihasználnak. Jó vagyok arra, hogy rendszerint eljátszom a "jancsibohóc"ot, hogy legyen mindig valaki, akin lehet mókázni, de senkit nem érdekel, hogy én mit érzek, mit gondolok mélyen. Velem lehet vitázni, mert úgyis mindig másoknak lesz igaza, mert én úgyis csak egy szaros kis senki vagyok. Rólam lehet hazudni dolgokat, mert az egy kicsit sem bűn, engem ki lehet oktatni, mert én biztosan nem vagyok eléggé tapasztalt. Engem lehet vádolni, mert a közös döntés alapján úgyis nekik lesz igazuk, és ha meg akarom védeni magam, ráadásul sikerül jogos érvet felhoznom, akkor azt mindig el kell bagatelizálni, vagy rávágni, hogy "Ne igyál annyit!". Ne igyak?? Így?? Hogy mindenkitől csak a bántást és a támadást kapom?? Hogy mindenki csak viccet csinál az érzéseimből?? Hogy megint lassan ott érzem magam, mint általános iskolásként, amikor én voltam az utolsó rongydarab, amivel mindenki úgy játszik, ahogyan akar?? HÁT NEM! Betelt a pohár. Nekem is van büszkeségem. Lehet, hogy fájni fog, lehet, hogy talán még népszerűtlenebb leszek, de itt az ideje, hogy kimutassam a fogam fehérjét. Elegem van ebből...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.