Gondolkodtatok már el azon, hogy mit fogtok kezdeni az életetekkel?? terveztetek előre akár évekkel is?? Persze, hiszen mindenki ezt teszi. És folyamatosan csak tervezünk, de nem mindig jön össze az álom, nem mindig sikerül elérni a céljainkat, és csak küzdünk, hogy mégis valami sikerüljön, ezért újabb és újabb terveket találunk ki magunknak. De belegondoltatok, hogy vajon 5 vagy 10 évvel ezelőtt, ha tervezgettetek valamit a mostani időkre, akkor azt sikerült-e elérni?? És most jöhet a megdöbbentő dolog. Nem. Máshogy látjátok a világot, más az értékrendetek, más az egész életetek. Persze egy egyetemista miért gondolkodik ilyeneken, hisz előtte az élet, neki még van esélye valóra váltani az álmait. Álmok. Tervek. Célok. Mindenki olyan nagyra vágyik. Mindenki csak feljebb és feljebb akar jutni magasabb szintekre. De ha belegondolok nekem sosem ez volt a cél. Én nem akartam az elit lenni, nem akartam más vagy több lenni, mint más emberek. Én csak egyszerűen élni akartam. ÉS ezek mellett elég régóta érzem, hogy szeretnék felnőni, szeretnék felnőtt lenni. Persze, oké 20 éves vagyok; a törvények szerint átléptem a nagykorúság határát, azaz felnőtt korba jutottam. De mégis nekem nem ezt jelenti az, hogy felnőtt vagyok. Hanem azt a szabadságérzetet, amikor ez ember reggel felkel, elmegy dolgozni, majd este fáradtan hazamegy, bedől az ágyba a párja mellé, esetleg játszik a gyerekeivel egy kicsit. És ahogy egyre idősebbé válok, egyre jobban vágyom erre. Egyre türelmetlenebb vagyok. Nem egy korombeli így él, én meg az egyetemen játszom a kisfiút. Másoknak szakmája van már, biztos állása, én meg még azt sem tudom igazán, hogy milyen dolgozni. Persze húztam az igát eleget diákmunkában, és volt, hogy huzamosabb ideig napi szinten elég sokat, de mégis olyan távolinak tűnik az álmom. Ráadásul az ember minden hónapban megkapja a fizetését és maga osztja be. Igen, vannak kiadások, igen, nélkülözni kell néha. De mégis olyan rossz érzés, hogyha megszomjazok a városban, nem tudok egy üdítőt venni, mert épp anyukám vagy apukám nem adott nekem pénzt. Nincs saját lakásom, ahova akkor érkezek és megyek el amikor jól esik, és azt hívok oda, akit csak akarok. ÉS persze hiányzik az is, hogy ne kelljen állandóan dolgozatokra, vizsgákra készülni, elég legyen csak bemenni a munkahelyre és tenni a dolgomat. Igen, lehet, hogy ezek egy éretlen fiú szavai csak, de mégis egy börtönben érzem magam, ahol nem tudok elég időt se magamra, se Titokra, sem bármi másra fordítani.

Azt hiszem nem sikerült a megfelelő módon leírnom amit gondolok/érzek, de valami közelítő képet adtam a dologról.

Este van. Fáradt vagyok. Holnap után (ami nemsoká - lehet a bejegyzés megírásának végére - már holnap lesz) vizsgázok. De mégis teljesen más dolgon jár az eszem. Tegnap láttam utoljára. Előtte meg szombaton hajnalban, amikor hazament tőlem. Ostoba voltam. Tudom (azaz pontosan nem tudom, mivel nem emlékszem rá), hogy megbántottam. Olyan dolgokat mondtam neki - megint -, amiket nem gondolok komolyan. Mégis miért?? "Könnyű az alkoholra fogni...." Ez lenne mindenki első reakciója a válaszomra. De sajnos ez az igazság. Tényleg az alkoholos befolyásoltságom miatt voltam egy bunkó paraszt vele. De én ezt nem akarom. Kezdem azt venni észre, hogy mostanság egyre gyakrabban van, hogy amikor elmegyünk inni, akkor nem emlékszem a dolgokra. És egyre jobban érzem, hogy ilyenkor kivetkőzök magamból. Sokáig csak nevettem másokon, hogy egy durva részegség után emlékezetkiesésük van, mára meg már nem tudom megszámolni, hogy hányszor történt meg velem. Túl sok már ebből. Le kéne állni, vagyis meg kéne tanulni mértéket tartani. De mégis hol a mérték. Hisz az alkoholos italok nagy részét nem csupán az ízük miatt isszuk, hanem a mámorító hatásuk miatt. De hol van az a pont, ahol még nem vetkőzik ki magából az ember, de mégis jó a kedve és talán kicsit más a világ, mint józanon; és hol van az a pont, ahol elveszti az irányítást, olyanokat mondd és tesz, amiket sohasem akarna tiszta fejjel?? Azt hiszem a mostani péntek este ráébresztett arra, hogy én ezt nem tudom, és nem is szabtam eddig határt magamnak. Addig ittam, ameddig bírtam. De ez nem jó. Ez vezet az alkoholizmushoz. De ez jelenleg a kisebb gondom. Attól sokkal jobban félek, hogy elveszítem Titkot. És ez az egész arra az elhatározásra késztetett, hogy itt az ideje megtanulnom meghúzni a határt. Itt az ideje, hogy megtanuljam, hogyan tudok nemet mondani egy pont után. Mert nekem Titok túl fontos ahhoz, hogy egy ilyen dolog miatt elveszítsem. Titok túl fontos, hogy bármi miatt elveszítsem. Emlékszem... Sokáig nem akart velem lenni, mert nem vett komolyan, és kissé tartott attól, hogy én komoly kapcsolatot akarok. Azzal, hogy rájött, hogy mennyire fontos vagyok neki végre megkaptam amire rég vártam. Egy lányt, aki komolyan vesz és nem 1-2 hónapra vagyok csak jó neki. És persze megkaptam mást is, amit nem akarok olyan régóta (tehát nem 1-2 éve, csupán csak kb fél éve). Megkaptam Titkot. És azt hiszem kezd egyre fontosabb lenni. Kezdem azt érezni magamon, hogy az az ominózus sz betűs szót, amit oly sokszor nem mondok, nem csak úgy kicsúszik a számon. Kezdek félni, hogy ez a ragaszkodás sokkal több annál, mint anno gondoltam. Nagyon hiányzik minden pillanatban. Nem tudom mit tennék, ha elveszíteném. És hiába bízom benne még mindig szinte minden fiú, aki csak ránéz, rámosolyog, megnevetteti, vagy csak szimplán jóban van vele szúrja a szememet. Pillanatok alatt hiperféltékeny tudok lenni (mondjuk ő ezt egy csókjával egy pillanat alatt el is tudja oszlatni - hála égnek azért annyira ezt nem látni rajtam... mármint a féltékenységet). Egyszóval, most mindent megteszek érte. És nem fogom hagyni, hogy bárki/bármi az utamba álljon. Azt hiszem... megint... szerelmes vagyok.

Igaz már elült a botrány, de én mégis szeretném leírni a gondolataimat. Persze a kép alapján rá lehet jönni, hogy miről fogok írni, de aki esetleg nem tudná, annak leírom. 2015. január 7-én két dzsihadista a Charlie Hebdo nevű francia hetilap szerkesztőségében merényletet követett el, melynek 10 halálos áldozata lett. Az ügyön felindulva világszerte megjelentek a zsö szüi sárli és az áj em csárli feliratok. Mégis nálam a mondat tagadása olvasható, így felmerül a kérdés, hogy talán én nem értek-e egyet a terrorizmus elleni fellépéssel?? Tévedésekbe ne essünk. Én csupán megint amiatt vagyok kiakadva, hogy egy adott dolgot a média felfúj. Hány ezren halnak emg naponta a terrorizmus áldozataiként?? Hány család élete megy tönkre a fanatikus muszlim követők miatt. Azaz nem is az iszlám vallással és a hívőivel van gond, hanem az elvetemült dzsihadista elmebetegekkel. De kérdezem, hogyha ez nem Franciaországban történik ("a világ naaaagy demokráciájában, ahol a szabadságjogok megbecsülése a legfontosabb" - persze csak ha a sajátjukról van szó, mert máséba nyugodt szívvel beletipornak), akkor vajon ugyanilyen világméretű hisztéria indul el?? Államfők, politikusaok, közszereplők ezrei "zarándokolnak" Franciaországba és óriási méretű tüntetéseket szerveznek?? Hát nem. Nem és nem. Ha mondjuk ugyanez a dolog emgtörténik egy kis államba, vagy nálunk, nem kezdenek tömegestül áramlani hozzánk az emberek. Csupán annyival intéznék el a nemzetközi politikusok, hogy "Ti kerestétek magatoknak a bajt fiúk...". Mi nem lennénk felkapott ország, mert mi nem a világ urainak egyike vagyunk, akik mindent kihasználhatnak, hogy népszerűsítsék magukat. Gondolom a repülőgép vállalatok jó pénzt kaszáltak a pár napos katasztrófaturizmuson. A francia boltok vezetői is hasonlóan szép summára tehettek szert. És ami a legjobban felháborít engem, hogy ebből sem tanultak. Egy héttel később a Charlie Hebdo következő számában egy újabb provokatív karikatúra jelent meg, amin Mohamed próféta egy "Je suis Charlie" feliratú táblát tart a kezében (ahogyan azt a tüntetők is tették) illetve feje fölött a következő szöveg áll: "Tout est pardonné" (Minden meg van bocsájtva). Igen, az ábra maga ötletes lenne, ha ezzel nem sokadjára akarnának egy vallás hívőibe beletaposni. Hisz a vallásszabadság is egyfajta szabadságjog, így más vallását illene tiszteletben tartani. Pláne, hogy az iszlám a világ egyik legelterjedtebb vallásaként nem csak terrorista hívőkkel rendelkezik. Ezek mellett bizton állítom, hogy egy hithű muszlim mélységesen elítéli a terrorcselekményeket. De a Charlie Hebdo mégis lényegében mindegyikükről ítélkezik. Valóban ez a helyes?? Szerintem nem. Én épp ezért nem akarok azokhoz tartozni, akik az efféle média által felnagyobbított botrányt pártolják. Viszont azok közé szeretnék tartozni, akik mások érzéseit, értékeit tiszteletben tartják, azok közé szívesen tartozom, akik elítélik a terrorizmust és más emberek bántalmazását minden formában!

Az egyetemi élet legrosszabb időszaka. Ige, ez a vizsgaidőszak. Még csak éppen örültem volna, hogy meglett az aláírásaim nagy része de már jöttek is az első komolyabb sikertelenségek. 3 vizsga, 3 bukás. Igen, nem tanultam rájuk eleget, igen elhanyagoltam év közben is kicsit a tanulást és igen, minden az én hibám. De mégis egyszerűen csalódott vagyok. Nem gondoltam, hogy ennyire más lesz az életem, mint eddig volt. A gimnáziumot kisujjból tanulás nélkül kiráztam, most meg 2-3 napot tanulásra szánok, és így sem mennek a dolgok. Mi történt?? Valóban elittam volna az agysejtjeim?? Nem, hisz mások 3-4x ennyit isznak egyetem alatt és mégis megy nekik. Vagy csak szimplán lusta vagyok?? Igen az vagyok, de most próbáltam is készülni és mégsem ment. Elgondolkodtam. Nagyon. Lehet, hogy tényleg nem nekem való az egyetem?? Lehet, hogy csak túl jó helyekre jártam és ezért van az a felsőbbrendűségtudatom, hogy én annyira okos vagyok?? Nem bírom. Belefáradtam az egész küzdelembe. Belefáradtam abba, hogy állandóan nagy mennyiségből kérnek számon, kevés gyakorlással. Belefáradtam abba, hogy számolgatom a napokat, hogy még hova fér be plusz egy pótvizsga vagy mennyi időm lesz aludni, hogyha rendesen fel akarok készülni. De nem szabad feladnom. Titok is támogat abban, hogy ne adjam fel és igaza van. Nem csak azért, mert ha idáig eljutottam, akkor képes vagyok rá, hanem, mert így legalább lesz jövőm. Ezzel a diplomával képes leszek családot alapítani és eltartani azt. meg tudom majd adni a gyerekeimnek mindazt, amire szükségük van és talán annál egy kicsivel többet is. Azzal foglalkozhatok, amit szeretek; kiteljesedhetek az informatikában, megvalósíthatom önmagam. De nehéz az út a célig nagyon. És érzem, hogy szinte minden pillanatban arra vágyok, hogy feladhassam. De nem tehetem. Nem szabad. Az utolsó csepp energiámig küzdenem kell. Ráadásul a legrosszabb az egészben, hogy Titkot is ritkán láthatom. Igaz így is heti 1-2x találkozunk, de annyira hiányzik. Szeretnék minél több időt vele tölteni. Nem akarom, egy picit sem, hogy elhidegüljünk egymástól. Egy hétre sem. Hisz akkor más fiúk rögtön megpróbálnának lecsapni rá, de ha ők nem is, lehet, hogy lenne, aki megpróbálná befolyásolni, hogy egy magamfajta senkivel ne kezdjen. Elvégre én nem tudok neki a szeretetemen kívül mást nyújtani. De azt minden pillanatban tenném. De most megyek. Kipihenem a mai BeSz vizsgát és elkezdek holnaptól készülni a pótvizsgákra. Kemény menet lesz.

A 2015-ös év első bejegyzése. Gondolom most mindenki kíváncsi lenne, hogy milyen újévi fogadalmakat tettem, milyen volt a szilveszteri nagy buli, meg persze, hogy mik történtek a napokban. Szóval kezdjük az elején. Szilveszteri fogadalom?? Ne röhögtessetek már. Az egész egy kamu dolog, amivel mindenki megynyugtatja a lelkét a karácsonyi teletömött pocakok által felszedett plusz kilók, illetve a szilveszteri duhajkodások miatt. Nem volt valami szuper évem igaz, de én úgy érzem, akkor sincs szükségem fogadalmakra. Ha valamit másképpen szeretnék csinálni, másképpen is fogom. Ez csupán a gyenge jellemeknek jó, akiknek kell valami ösztönzés, amivel rábeszélhetik magukat bizonyos dolgokra. Én ha eldöntök valamit és komolyan gondolom, akkor nem kell áltatnom magam mindenféle fogadalomtétellel. Lépjünk is tovább! Szilveszteri buli. No ez egy kicsit kellemetlenebb téma. Igen. Szokás szerint hoztam a formámat. Sikerült mocskosul részegre leinnom magam és olyan hibákat elkövetni, amikre nagyon nem vagyok büszke. Persze ezekről is csak azért tudok, mert a többiek utólag elmesélték. De kezdjük az elején. Elég korán érkeztem Sziámihoz, hogy segítsek a rendezkedésben (ennek ellenére csak loloztunk meg beszélgettünk az öccsével, meg az öccse két barátjával). Aztán nemsoká emgérkezett egy lány. Egy lány, akit én hívtam. Egy lány, akit már ismerek egy ideje. Nem túlságosan régen (kicsit több, mint egy éve), de ez az idő elég volt, hogy elég közel kerüljek hozzá. A nevét nem akarom még nyílvánosságra hozni, szóval legyen a következő bejegyzésekben a neve: Titok. Szóval megjött Titok. Nagyon örültem neki. Nagyon hiányzott, mivel nagyon rég láttam. Az elmúlt hónapokban mindig más lányokkal voltam elfoglalva, de amint megláttam megint olyan hevesen kezdett verni a szívem, mint utolsó találkozásunkkor. Tudtam, hogy most talán tiszta lappal kezdhetünk. Amikor átkarolt, az ölelésén éreztem, hogy ő is vágyott már erre a találkára. Jó volt újra a karjaimban tartani. Végre megint úgy éreztem, hogy valakinek fontos vagyok és nem csak játszadozik velem. Aztán bejött ő is a házba, viszont ekkor Sziámi elindult kocsival pár UCTVIV tagért. Kevesen maradtunk. Sziámi öccse a barátaival elvolt, így lényegében Titokkal kettesben maradtam. Nem bírtam visszafogni magam. Állandóan csak ölelgettem és nem bírtam ki, hogy ne csókoljam meg. Nem utasított vissza, így a következőkben kicsit bátrabb voltam. Állandóan csak öleltem és csókolóztunk. Hirtelen midnen gondom-bajom messzeszállt. Nem érdekelt, hogy mik történtek korábban, végre megint boldog voltam. Éreztem, hogy ez most már nem csak egy egyszerű barátság vagy kavarás lesz. Megszületett bennem az elhatározás is: "Most nem rontom el... MOST NEM BASZHATOD EL, FLASH!!!" Aztán megjöttek a srácok. Elkezdtünk iszogatni. 1-1 sör, pár feles pálinka, egy kanyar keserű. Kezdett a hangulatom jó lenni, de éreztem, hogy még nagyon az elején vagyok. Közben megérkeztek a fiatalabb fiúk is, Sziámi öccsének a baráti köréből. Egyikük egyszer csak elhagyta az öccsét. Gyorsan rátelefonááltunk, hogy hol vannak. A buszmegállónál várták a lányokat, így mi is kimentünk a sráccal, hogy segítsünk majd visszaterelni a népet. Kicsit meglepődtem. Valóban sok lány érkezett. Ami persze nem baj, hisz lányok nélkül nagyon tompa tud lenni egy házibuli. Szóval mint rangidős elindultam a tömeggel vissza. Közben szépen bemutatkoztam, elkezdtem beszélgetni. Mikor kiderült, hogy egy kicsit jártas vagyok a matekban, rögtön két lány le is csapott rám, hogy korrepetáljam őket. Útközben nyíltak a borok és persze emg is kínáltak rendesen. Ezután visszaértünk. Elindult nagyban a zene, és elkezdtek felnyílni a röviditalos üvegek. Na valahol itt vesztettem el a fonalat. Egy-egy kép megvan, például, hogy éjfélkor páran fiúk a netről nyomtuk be a Himnuszt és a laptopot körülállva jó hamisan elkornyikáltuk, Sziámi öccsével Instalok-ot énekeltünk és aztán Titokkal elmentem aludni. A köztes rész viszont kimaradt. Sajnos a többiek másnap elmesélték. Egyre többet ittam és egyre válaszékosabban. Ami a kezembe került, azt meghúztam, lehetett az bor, rövid vagy pálinka. Majd egy idő után Titkot egyre jobban hanyagoltam és egyre inkább a 16 év körüli lányokkal kezdtem foglalkozni. Táncoltam velük a szoba közepén, majd el-eltűntem egy-egy lánnyal. Mint utóbb kiderült az egyikkel Titok is látott csókolózni, sőőőt voltam olyan szerencsétlen, hogy állítólag 4 lánnyal is smároltam. Gratulálok, kedves Flashscreen. Igazán okos, ügyes gyermek vagy. Végre boldog lehetnél, erre te még azt is elbaszod. Ráadásul Titok sírt miattam majdnem egész este én meg ráförmedtem, hogy ne hisztizzen. Szánalmas. Nem éreztem magam iránt ekkora szánalmat már régóta. Meglepő volt mégis minden. Hisz reggel mellette ébredtem. Éreztem, tudtam, hogy rossz fát tettem a tűzre, ő mégis olyan édesen bújt hozzám, mintha én lennék a világ legártatlanabb embere. Nagyon rosszul voltam és ő úgy ápolgatott, mintha tíz éve házasok lennénk: hozott reggelit, vizet, és bármire szükségem volt, ő ksézséggel segített rajtam. Ezek után, amikor megtudtam, hogy miket műveltem.... nem is tudom, hogyan kérhetnék tőle bocsánatot, hisz százeszerszer mondtam neki és tudom, hogy őt már nem érdekli, de legbelül érzem, hogy olyaannyira megbántottam, amit nagyon nehéz lesz helyre hoznom. De nem fogom feladni. Szerencsére azóta már nem egyszer találkoztunk. És ugyanolyan boldog vagyok vele, mint a hibáim előtt voltam. Viszont jelenleg nem vagyok a toppon. Mármint tanulás ügyileg. Hétfőn programozás vizsgán 30/100 pontos beugrót írtam, amivel nem ütöttem meg azt a szintet, amivel szóbelizni mehettem volna. Így mehetek pótvizsgára. Ma Fizikából írtam nagyon gyenge vizsgát. Eredménye még nincs, de nagy valószínűséggel ebből is pótvizsgáznom kell majd. Nagyon le vagyok lombozva. Először érzem azt, hogy lehet, hogy mégsem nekem való az egyetem. Túl lusta vagyok hozzá. De remélem január végéig össze tudom szedni magam. Mondjuk Titok bátorít és szurkol nekem, szóval baj nem történhet :)