Gondolkodtatok már el azon, hogy mit fogtok kezdeni az életetekkel?? terveztetek előre akár évekkel is?? Persze, hiszen mindenki ezt teszi. És folyamatosan csak tervezünk, de nem mindig jön össze az álom, nem mindig sikerül elérni a céljainkat, és csak küzdünk, hogy mégis valami sikerüljön, ezért újabb és újabb terveket találunk ki magunknak. De belegondoltatok, hogy vajon 5 vagy 10 évvel ezelőtt, ha tervezgettetek valamit a mostani időkre, akkor azt sikerült-e elérni?? És most jöhet a megdöbbentő dolog. Nem. Máshogy látjátok a világot, más az értékrendetek, más az egész életetek. Persze egy egyetemista miért gondolkodik ilyeneken, hisz előtte az élet, neki még van esélye valóra váltani az álmait. Álmok. Tervek. Célok. Mindenki olyan nagyra vágyik. Mindenki csak feljebb és feljebb akar jutni magasabb szintekre. De ha belegondolok nekem sosem ez volt a cél. Én nem akartam az elit lenni, nem akartam más vagy több lenni, mint más emberek. Én csak egyszerűen élni akartam. ÉS ezek mellett elég régóta érzem, hogy szeretnék felnőni, szeretnék felnőtt lenni. Persze, oké 20 éves vagyok; a törvények szerint átléptem a nagykorúság határát, azaz felnőtt korba jutottam. De mégis nekem nem ezt jelenti az, hogy felnőtt vagyok. Hanem azt a szabadságérzetet, amikor ez ember reggel felkel, elmegy dolgozni, majd este fáradtan hazamegy, bedől az ágyba a párja mellé, esetleg játszik a gyerekeivel egy kicsit. És ahogy egyre idősebbé válok, egyre jobban vágyom erre. Egyre türelmetlenebb vagyok. Nem egy korombeli így él, én meg az egyetemen játszom a kisfiút. Másoknak szakmája van már, biztos állása, én meg még azt sem tudom igazán, hogy milyen dolgozni. Persze húztam az igát eleget diákmunkában, és volt, hogy huzamosabb ideig napi szinten elég sokat, de mégis olyan távolinak tűnik az álmom. Ráadásul az ember minden hónapban megkapja a fizetését és maga osztja be. Igen, vannak kiadások, igen, nélkülözni kell néha. De mégis olyan rossz érzés, hogyha megszomjazok a városban, nem tudok egy üdítőt venni, mert épp anyukám vagy apukám nem adott nekem pénzt. Nincs saját lakásom, ahova akkor érkezek és megyek el amikor jól esik, és azt hívok oda, akit csak akarok. ÉS persze hiányzik az is, hogy ne kelljen állandóan dolgozatokra, vizsgákra készülni, elég legyen csak bemenni a munkahelyre és tenni a dolgomat. Igen, lehet, hogy ezek egy éretlen fiú szavai csak, de mégis egy börtönben érzem magam, ahol nem tudok elég időt se magamra, se Titokra, sem bármi másra fordítani.

Azt hiszem nem sikerült a megfelelő módon leírnom amit gondolok/érzek, de valami közelítő képet adtam a dologról.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.