Furcsa érzés fogott el egy kép láttán. Csak görgettem le a facebook-om, néztem ki a fejemből és próbáltam nem gondolni a holnaputáni matek szigorlatra, illetve a csütörtöki programozás vizsgára. Ekkora láttam meg egy olyan lány képét, akivel nemhogy nem találkoztam évek óta, d még csak nem is beszéltem. Pedig általános iskolás koromban ő volt az a lány, akiért olyannyira oda voltam, hogy szinte bármire képes lettem volna. Végül soha nem lett az enyém. Soha még csak egy éjszakára vagy csak egy röpke percre sem. Anno ebbe beletörődtem. Hisz jött a gimnázium, kezdtem felnőni, kezdtem megváltozni, menő lettem és csak úgy váltogathattam a barátnőimet. De mégis most így elkezdtem gondolkodni, hogy mi lett volna, ha akkor nem adom fel?? Na jó, ez igazából teljesen ostoba gondolat. 6 éves korom óta ismer. Egész általános iskola alatt tudta, hogy bolondultam érte. Valószínűleg még közel sem engedett volna magához. Arra meg egyenesen esélyem sem lett volna, hogy megszerezzem. De vajon ő milyen emberré vált?? Vajon őt tudnám szeretni 20 éves fejjel?? Vajon ő is annyit változott az évek során, mint én?? Vajon ő is annyi dolgot élt meg, mint én?? Annyi szépet és rosszat, amik úgy formálták, hogy valamennyire éretten kell, hogy felfogja a világot?? Vagy csak megmaradt gyereknek, boldognak és önfeledtnek. Vajon képesek lennénk annyi év után beszélgetni?? Lenne-e közös témánk?? Eleinte nyilván lenne, mivel az a minimális ismeretség kihozná belőlünk a másik élete iránti érdeklődést. Elvégre mennyi minden történhetett, mióta nem találkoztunk. De ha megpróbálnám esetleg, hogy utána többet beszélgetek vele, találnánk olyan közös témákat amivel megpróbálhatnék közeledni felé?? Olyan furcsa belegondolni. Mondjuk arra, hogy megint találkozunk, arra nem túl nagy az esély. Szóval nagyon nem is tervezek semmit. Csak úgy eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne. Vajon ő jó választás lenne az életembe?? Mert mint tapasztaltuk az Ölelkezőspajtiban csalódnom kellett. És k tudja, hogy hány lányban fogok még. De így, ahogyan facebook alapján elnézem, ez a lány egész normális, rendes lány lett (már, ha lehet ilyet mondani valakire). De nem is agyalok ezen tovább. Mókás volt elkalandozni kicsit és végigböngészni régi képeket róla. Pláne az általános iskolás tablóképünket, és alatta a kommenteket, amiket kezdő gimnazistaként írtunk. Mint egy kis időutazás. Lehet többet kellene facebook-on visszakeresni régi ismerősöket. Talán egész jó dolog sülhet ki belőle :)

Úgy érzem szavakba kell öntenem azt, ami mostanság igazán feszültté tesz. Talán igazságtalannak fog tűnni azokkal szemben, akikről írok benne, talán meg is bántom vele őket, de nem ez a célom. Ha bármelyiküket bántani akarnám nem lenne ez a problémám jelenleg. De teljesen kimerültem, pedig még a vizsgáim hátra vannak. Úgy érzem túl vagyok terhelve és nem tudok ezzel mit kezdeni. És azt is érzem, mintha érzelmi zsarolva lennék. Vegyük szépen sorjában a dolgokat. Édesapám betegségéről nem nagyon írok. Nem véletlen. De annyit kell tudni róla, hogy komoly segítséget igényel. Bár néha már sok, hogy két naponta kell lemennem hozzá (mert ő nem Budapesten lakik) és így egész napjaim mennek el. Másik az, hogy direkt megkértem, hogyha már megyek, akkor legalább hadd aludjam ki magamat. De valahogy ezt sem igazán érti meg, hisz mindig egyre korábban és korábban kell kelnem miatta. Holnap konkrétan olyankor kell felkeljek, mintha iskolába mennék. Ami után valószínűleg megint olyan fáradt leszek h egész délután bámulni fogok ki a fejemből, de egy rohadt percet nem fogok tanulni. De menni kell. Helyettem úgysem megy senki más. Csak rám számíthat (nagymamámmal együtt). Ezek mellett édesanyám állandóan azzal piszkál, hogy mindig csak apával törődök, és neki semmiben sem segítek be. Ez is eléggé rosszul esik, mert amikor időm engedi, neki is ugyanúgy a felhozom a nehéz bevásárolni valót, vagy elintézem, amit kér. De nem tudok egyszerre két helyen lenni. És mindketten úgy tudnak rám nézni, hogy nem tudok nekik ellent mondani. Ezek mellett ott van a barátnőm. Neki is az a problémája, hogy keveset foglalkozok vele. De egyszerűen időm nem engedi. És ezt tudja is, és ilyenkor mindig csak szépen tudomásul veszi, hogy máshol kell lennem. De tudom, sőt mindig látszik rajta, hogy ez neki nem tetszik. Mondjuk lehet, hogy kicsit többet láthatnám, hogyha nem mindig nekem kellene a város másik végébe kibumliznom (immáron legyek háromfelé szakadva). Annak is örülnék, hogyha a nevelőapja nem egy pisisként kezelné. No meg annak is örülnék, hogyha az édesapja meg az édesanyja ok nélkül nem utálna, pláne úgy, hogy nem, vagy csak alig ismernek (alapvetően nem szeretem, ha ismeretlenül ítélkeznek rólam). És még akkor ott van, hogy a barátokkal is kellene időt töltenem, illetve nem ártana magamra is szánni egy keveset. Amikor magammal és csakis kizárólag magammal foglalkozom. Mondjuk játszhassak egy két meccset a gépen, vagy csak hülyeségeket nézhessek a világhálón. Egyszóval pihenjek. És ezek mellett még be kellene iktatnom a tanulást. De hogyha fáradt vagyok és magamra alig van időm, nem vagyok eléggé kipihent, akkor sosem fogom rávenni magam a tanulásra. Nálam ez nem egy olyan dolog, ami megszokott. Gimnázium végéig szinte zéró tanulással kisujjból ráztam ki a dolgokat. De az egyetem más. Viszont én ugyan az vagyok, és nem is tudok megváltozni. Nekem nagyon komoly akaraterő kell ahhoz, hogy le tudjak ülni és bújni a jegyzeteket. Nekem ez egy komoly teljesítmény, amit a szervezetem szinte teljesen elutasít. Fél órát is nehéz koncentrálnom, hisz mindig találok valami érdekesebb dolgot. Így hát, ha egy picit is fáradt vagyok, vagy csak aznap más programom van, akkor szinte biztosan nem fogok nekiállni a tanulásnak, vagy csak olyan felületes módon teszem azt, ami semmire sem elég. És az a gond, hogy az előbb felsoroltak közül viszont senkit sem szeretnék elhanyagolni. De tényleg képtelen vagyok ennyi felé szakadni.még ha tanulnom nem kellene is nehéz lenne, de így tanácstalan vagyok. Ha ez a félév is rosszul végződik, akkor valószínűleg ott fogom hagyni az egyetemet. Nem lesz értelme maradnom. De erre nem is gondolok. Most csak próbálok mindent túlélni. Bár ötletem sincsen, hogyan kellene.

Ismételten valakinek a gondolataira fogok válaszolni. Ez esetben az Ölelkezőspajti bevándorlókról és menekültekről írott bejegyzésére. És mégis, miért írok egy egész posztot én is, és nem csak rendezem le annyival, hogy Igazad van?? Mivel szép dolog, amit leírt, csak számomra ez egy kissé meseszerű. Én nem hiszek abban, hogy az emberek jók. Valóban helytelennek tartom az iszlám vallásúak megbélyegzését. De erről a Charlie Hebdos bejegyzésemben már írtam. Viszont a magyar külpolitika most mégis nagyobb óvatosságra ösztönöz a menekültek kapcsán. És most kifejezetten a menekültekről szeretnék beszélni, nem pedig a bevándorlókról, akik törvényes úton szerzik meg a jogot, hogy itt élhessenek, dolgozzanak.
Mint tudjuk, Magyarország vezetése úgy döntött, hogy az iszlám állam elleni harcba 100-150 magyar katonát küld. Ez a lépés - mely a világ egyik legnagyobb terrorszervezete ellen lép fel - jelentősen megnöveli a terrorfenyegetettségét az országnak. Nem azt mondom, hogy ez a döntés teljes mértékben rossz volt, hisz a józan ész arra ösztönöz, hogy igenis fel kell lépni a mészárosok, tömeggyilkosok és a vallási fanatizmus ellen (amik viszont már kilépnek a józan ész határaiból); ellenben eddig az országunkban terrorizmus szempontjából béke honolt. És itt jutunk el arra a pontra, hogy döntenünk kell. Vagy az emberséget választjuk, és minden menekültet befogadunk, segítsük őket, vagy pedig harcolunk mi is. De a kettő együtt nem megy, csak a hátországban élők életének kockáztatásával. És itt jön be az a probléma is, hogy az utóbbi időszakban egyre több és több "menekült" jelent meg Magyarország határain. Kérdés, hogy egy ilyen nagy létszámú társaságban mindenki békés szándékkal érkezik?? Minél többen jönnek, annál nagyobb az esélye, hogy egy terrorista is köztük lehet. De nem is ez a gond. Magyarországon még mindig rettenetes méreteket ölt a munkanélküliség. És a keletkező munkahelyeket akkor most adjuk oda olyanoknak, akik NEM magyarok?? Illetve a kérdés még mindig fent áll, hogy miért az adófizetők pénzét kell arra költeni, hogy hónapokig ezeknek a "menekülteknek" szállást, élelmet biztosítsunk. Hány millió vagy milliárd forinttól esik el így a dolgozó magyar?? Mennyivel jobb lehetne az egészségügyi ellátás, a közalkalmazotti bérezés, a közlekedés, ha mindezt a horribilis mennyiségű pénzt az infrastruktúra fejlesztésére fordíthatnánk?? És itt lehet rám mondani, hogy szívtelen vagyok, hisz szegényeknek a hazájuk élhetetlen, nem pedig olyan nyugodt, mint az enyém, de ezzel csak az a gond, hogy sokan közülük valóban csak gazdasági menekültek, akik csupán a jobb munka, jobb jövedelem miatt "menekül". És menekültként könnyebb neki, mint végigjárni a bevándorlás szabályos lépéseit, ahol talán meg is tagadják tőle, hogy az országba jöjjön huzamosabb ideig. És felmerül a kérdés, hogy szükségünk van-e képzettség nélküli vagy alacsony képzettséggel rendelkező emberekre?? Hisz ilyet itthon is sokat találunk, mivel sajnálatos módon a legtöbb egyetemet végzett szakemberünk elhagyja az országot. De ők egy teljesen más módon, mint ezek a "menekültek". Ugyanis a szakembereinket a külföldi nagy cégek hívják, ellenben, mi egy menekültet nem hívtunk. Végül pedig szót ejtenék az EU menekültügyi politikájáról. Kivételesen a magyar miniszterelnök, Orbán Viktor véleményét osztom (részben). Magyarországnak, mint egy független államnak joga van maga meghatározni, hogy hány menekültet fogad be. Ezt egy nemzetközi szervezet ne akarja szabályozni. Ezek mellett szégyenletesnek tartom, hogy az Európai Unió baloldali politikusai ezt a kiélezett vitahelyzetet politikai céljaikra akarják felhasználni. De ebbe nem szeretnék már belemenni. Összegezve én nem támogatom, sem az EU menekültpolitikáját, sem pedig azt, hogy Magyarország befogadja az ezrével idecsődülő idegeneket.

Kicsit furcsán érzem mostanság magam. Mintha semmi nem jönne össze. És néha még a saját bőrömben sem érzem jól magam. Igazából kifutnék a világból és kérnék egy hét pihit, ahol átgondolhatom, hogy mit, mikor, hogyan, miért, kivel akarok. Mérlegelhetném mindenféle külső hirtelen behatás nélkül, hogy a múltamban mit rontottam, hogy mi az ami számomra előnyös, és mi az, amibe csak feleslegesen ölöm az energiám, de semmi hasznát nem látom. Néha az sem ártana, ha csak egy-egy órával visszamehetnék a múltba, hogy ne csináljak hülyeségeket. Elégedetlen vagyok az életemmel. Nincs egy biztos pont sem benne, és egyre kiegyensúlyozatlanabb. Egyszerűen nem tudok mit kezdeni a kialakuló helyzetekkel és csak azt érzem, hogy mindig rosszul járok minden döntésemmel. Régóta nem éreztem ennyi bizonytalanságot az életemben. Talán utoljára tavaly decemberben. De talán még akkor sem. Ebben sem vagyok biztos. Tényleg kéne egy kis pihenés. De úgyis csak azt kapnám meg mindenkitől, hogy miért, eddig mit csináltam?? Nem is tudom, hogyan kéne rendbe hoznom magam. Pláne, hogy képtelen vagyok döntéseket hozni. Egyik napról a másikra változtatok, és nem tudom tartani magam az elhatározásaimhoz. Pedig régen ez olyan könnyen ment. Érzem, hogy már nem vagyok 15 éves. Remélem, jön valami/valaki, aki végre helyrepofoz kicsit, mert félek, hogy képtelen leszek erre egymagam.

Igazából nem is tudom mit kéne írnom. Mostanság semmi komolyabb dolog nem történik az életemben. Legalábbis az Ölelkezőspajti óta semmi. Maximum annyi, hogy talán kicsit többet bulizok. De mégis próbáljunk meg áttekinteni pár témát.
Kapcsolat: Hahaha. ne nevettess már. Kezd benőni a fejem lágya. Már nem jövök csak úgy össze bárkivel. És még mindig néha hiányzik az Ölelkezőspajti. Túl nagy csalódás volt. Túlságosan előre terveztem vele. De már nincs itt. Már a közelemben sincs. Viszont ha barátnőnek nem is barátnő, de állandó szexpartnerem van. Aminek örülök. Néha jólesik csak az, hogy valaki megöleli az embert, és így legalább nem próbálok összevissza lefeküdni mindenféle lánnyal, akit alig ismerek 10 perce, de jól néz ki.
Egyetem: Ugyanolyan rosszul megy, mint eddig. Komolyan fontolóra vettem, hogy ez nem nekem való. Nagyon gyengének érzem ezt a félévemet is. És nem biztos, hogy célszerű maradnom, ké tkézzel kapaszkodnom az egyetembe (vagy csak ebbe az egyetembe). Nem könnyű. Ellenben a társaság nagyon tetszik. Ráadásul lassan itt vannak a Kandó Ifjúsági Napok (KIN), melyen a KINFÓ csapatának tagjaként fogok részt venni. Eddig az előzetes megbeszélések, bulik nagyon jók voltak. Bár lehet, hogy ehelyett inkább a különféle tantárgyaimra kellene koncentrálnom.
Játékok: Lassan szinte már csak hetente egyszer LoL-ozom. Ez haladás. Eddig nagyon sok időt vett el az életemből, amit más, hasznos dolgokra fordíthatok (mondjuk ha hasznosra nem is, de legalább olyan dolgokra, amik nem idegesítenek fel, nem szögeznek a monitor elé, vagy csak kisebb ideig). A számítógépen már alig játszok valamit. Néha Asphalt 8-azok egy keveset, meg Gems of War-ral játszom még. Viszont Krokodil barátom talált egy igen jó játékot telefonra. Ingress Egy valós világra kiterjesztett MMO capture the flag típusú játék. Azaz a valós GPS helyzet alapján kell különböző pontokat elfoglalni. Legalábbis nagy vonalakban erről szól. De legalább a játék közben is sétálok, és nem otthon ülök, illetve különböző turista látványosságokat nézek meg (pl. egy zarándokútvonal pontjai a mi befolyásunk alatt állnak a játékon belül).
Bulik: Ahogyan említettem a KINFO-val buliztam párszor mostanság, de széles a választék. Különböző baráti köreimből kb. mindenkivel szórakoztam az elmúlt időszakban. Így érthető, hogy kicsit azt érzem, hogy vissza kéne fognom magam.
Tervek: Igazából a legfontosabb tervem jelenleg, hogy ne költsem el minden pénzemet alkoholra. Kezdem azt érezni, hogy minden buli után feleslegesen sok pénzt vertem el. És nem ártana néha gyűjtögetnem is egy keveset, hisz annyi jó dolgot vehetnék abból a pénzből. Most például elkezdtem félretenni egy akkumulátor-cellára. Legalább nem fogok annyira merülni, hogyha nekiindulok Ingresselni. Illetve a ruhatáramat sem ártana felfrissíteni. És szerintem most elkezdhetnék sorolni még sok dolgot. Ezen kívül még egy fontos tervem van. Nyár végéig kitalálni, hogy mihez kezdjek a tanulmányaimmal. Mérlegelni mindent az életemben és ezeket figyelembe véve egy optimális döntést hozni. Talán ez lesz a legnehezebb.
Most így hirtelen csupán ennyi jutott csak az eszembe. De várok továbbra is ötleteket, hogy miről írhatnék (szinte biztosan át fogom gondolni és lehet, hogy születik belőle egy bejegyzés - kivéve, ha politika, azt most lehetőleg egy időre mellőzném a blogomból)