Rég volt, hogy valamilyen írásomat megosztottam veletek. Most itt van egy több, mint egy éves írás. Olvassátok szeretettel. Remélem tetszeni fog!

Az első szerelem halála
Forrón tűzött le ránk a napsütés. A sugarak áthatoltak a szívemen és táplálták bennem a reményt, hogy talán nincs még vége. Hallottam a madarak csicsergését. A közelben a puszta szántóföld volt, de mégis úgy éreztem, hogy én nem vagyok üres. Úgy kavarogtak bennem a gondolatok és az érzelmek, mint egy kisgyerekben, amikor megkapja a karácsonyi ajándékát. De hirtelen beborult az ég. Kezemet a fejem fölé tartottam, hogy védjem magam az eső egyre gyorsabban hulló cseppjeitől. A világló fény most eltűnt; az ég szürke volt és nyomasztó. Nekirugaszkodtam és a learatott szántóföld szélén lévő fák felé vettem az irányt. Éreztem, hogy a pólóm kezd átnedvesedni és a füllesztő meleg ellenére remegek. Remegek, de a remény nem szűnt meg bennem. Egy gépkocsik által kitaposott ösvényre értem, amin a fák védelmében el is indultam. Az hittem, hogy ismerem ezt az utat. A szerelem útját, melyben olyannyira bíztam. Egyszer csak kiértem a fák közül. Az eső csillapodott, a napsugarak kezdtek visszatérni. A jobb oldalamon megint szántóföldet láttam, a bal oldalamon viszont valami teljesen újat. Egy tó állt ott, körülötte padokkal. Ott ült. Amikor megpillantott, rám mosolygott, mint azelőtt számtalanszor. Odaléptem hozzá, leültem vele szemben és elkezdtem beszélni. Majd figyeltem, ahogyan az ajkai válaszra nyílnak. Tudtam, hogy fájni fog, amit mond, de nem adhattam fel. A zsebemből előhúztam egy kicsit ázott cigarettát, meggyújtottam, majd mélyet szívtam bele. Rettentő íze volt. Keserű volt, mint a szavak, amiket hallottam. Kifújtam a füstöt a tüdőmből, majd figyeltem, ahogy az arcom előtt elszáll. Halkan mondtam ki a szót: "Szeretlek!" A füst tovább gomolygott kettőnk között. Fájó szemmel néztem bele az ő feledhetetlen sötétbarna szemeibe, amiket olykor-olykor a füst egy kis leple eltakart. Éreztem, hogy tudja, mit érzek. Magához húzott. Átölelt és én a vállára hajtottam a fejemet. A tarkómat simogatta, mint anya, aki vígasztalja a fiát. Pontosan úgy, mint amikor a tanulástól kimerülten találkoztunk. Nem szólt egy szót sem. A bal arcomra egy puszit adott, felállt, majd elment. Könnyes szemekkel bámultam utána. A Nap sugarai különös fényben világították meg. Mintha minden más sötét lett volna körülötte. Ahogyan belépett a fák közé, elvitte magával az összes fényt. A tájból kiszívott minden életet. Az első szerelem a tó partján a reménybe fulladt.
2013.05.13. Budapest

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.