Ma elkövettem egy nagy hibát. Rákattintottam valamire, amire lehet, hogy jobb, hogyha nem teszem. Mostanság túl sokat jutsz eszembe. Te hagytad, hogy elmenjek. Te hagytad, hogy kilépjek az életedből és így a hiányodtól a fájdalom valamennyivel elviselhetőbb legyen. De sajnos ennek az is következménye volt, hogy nem hallottam többé felőled. Nem beszélgettünk, nem tudtam, hogy mi van veled. Azaz valamennyire igen. A blogodból. Vicces. Blogolni is miattad kezdtem, a te példád alapján. És most ott tartok, hogy semmi más nem maradt belőled csak pár színes sor. Emlékszem az első blogodra, a Játék az életbenre. Nagyon sokáig nem telt el nap, hogy ne néztem volna meg. vagy ha mégis másnap biztosan bepótoltam kétszer, vagy akár háromszor is. Ültem felette, hiszen csak annyi volt, amit belőled kaphattam. Böngésztem a sorokat és próbáltam megérteni. Próbáltam megérteni, mert voltak dolgok, amiket nem érthettem, mert már nem az életed része voltam. Illetve néha ültem felette és próbáltam megérteni a magyartalan mondataidat központozás nélkül. Igen, volt rá példa, hogy szidtalak, hogy miért nem tudod kitenni a vesszőt, mert így háromféle értelmet is nyerhet a mondat. Igaz egy idő után ezek a hibák egyre ritkábbak lettek. De sajnos a posztjaid is. Egyszer pedig csak leállt a blog. vártam az újabb bejegyzéseket, már ritkábban jártam fel, de semmi. Aztán egyik nap egy régi ismerőstől kaptam egy üzenetet. Képeket kért, és én küldtem is neki. Talán te sem gondoltad volna, hogy még megvannak. Pedig minden kép megvan rólunk még most is (nem mintha sok lenne, de akkor is). De ő akkor nem csak az általad kiszabott kis feladatot teljesítette. Elküldött egy webcímet, hogyha szeretném olvassak bele. Egy új blog, a Tiszta lap. Hirtelen minden más lett. Azt hittem, hogy elveszítem az utolsó hozzád kapcsoló dolgot is. Még akkor is féltem, hogyha már nagyon sok idő telt el azóta. Tudtam, hogy már nem vagyunk egymás életében jelent, mint formáló erő, de akkor is. Egyszerűen eltűntél. De jött egy URL és minden megváltozott. Mintha visszakaptalak volna. Megint nagy lelkesedéssel gyakran látogattam az új blogot. Néha felnéztem a régire is, de az teljesen kihalt. Az új blogba is egyre ritkásabban írtál viszont. A régit már nem is néztem. Fejből tudtam az utolsó posztjaidat. Majd február elején az új blogod is végleg elhalt. Mostanság nagyon magányos vagyok és ezért egyre többet jutsz te is az eszembe. Próbálok valakit keresni, akiben megtalálom azt, amit benned, vagy a Szösziben megtaláltam. De egy valamit mégis inkább csak belőled: keresem azt, aki olyan komolyan vesz, ahogyan te vettél engem. És sajnos azon az állásponton vagyok, hogy talán te voltál az egyetlen, akinek igazán kellettem. Ezeken gondolkodva ma a könyvjelzők között egy régi linkre kattintottam. És kiderült, hogy a Játék az életben folytatódott. Nagyon sokat kell visszaolvasnom. Ma éjjel, valószínűleg nem fogok sokat aludni. De talán megéri. talán megint találok magamról egy pár mondatot, amitől kicsit vidámabb leszek és elhiszem, hogy talán nem felejtettél el teljesen. Hiányzol. Rettentően. Még több mint 3 év után is!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.