Most egy eléggé átlagos dologról fogok beszélni nektek. Egy nagyon rossz érzésről, amit sajnos elég gyakran jómagam is átélek. Egy csalódásról, egy fájdalomról, ami ha rövid ideig is tart, arra a pár napra is felemészt belülről. A szingliség sokunknak nem a kedvenc időszaka. Eltökélten keressük azt, akivel boldogok lehetnénk. Félretéve mindent kutatunk, próbálkozunk, míg nem rátalálunk valakire, aki elbűvöl minket, akiben ott van az ami kiegészítené azt az üres teret, ami bennünk van. Elkezdünk vele gyakrabban beszélni, aztán még gyakrabban és egyszer csak azon vesszük magunkat észre, hogy minden pillanatban vele akarunk kommunikálni. Egyre gyakrabban találkozunk vele. Egyre többet nevetünk együtt, egyre többet öleljük meg egymást, adunk a másiknak indokolatlanul egy puszit. Már teljesen biztosan azt érezzük, hogy na itt az idő, végre lesz egy megfelelő párunk. De semmi jó nem tarthat örökké. Jön a koppanás, amikor az ember megpróbálja többre fordítani a dolgot. Kiderül, hogy semmi sem úgy van ahogyan mi gondoltuk. Hogy mi csak egy egyszerű barát voltunk neki, vagy csak egy játék. De a küzdelem ekkor sem áll le. Persze leírjuk neki, hogy rendben legyünk csak barátok, meg alig ismerjük egymást, és tök igaza van, hogy nem akar járni velünk. De a valóság más. Óvatosabbak leszünk, de a tűz csak jobban ég. Egyre jobban meg akarjuk őt kapni és minden kis alkalmat kihasználunk, hogy a célunkat elérjük. Naponta ötször megnézzük a facebook adatlapját még akkor is, hogyha tudjuk, hogy körülbelül 3 naponta rak ki valamit. Nézzük, letekerjük, lejjebb és még lejjebb, hogy minden kis apró részletet megtudjunk róla. Elolvassuk az összes kommentet, minden kis információt begyűjtünk, hogy a későbbiekben fel tudjuk használni. Olvassuk a romantikus kiírásokat; olvassuk ahogyan ő is szenved másvalaki miatt pont ugyanúgy, ahogyan mi. És tudjuk, hogy ezek az állapotfrissítések nem nekünk szólnak. Minden ilyen aprócska mondat ezer késszúrásként hatol bele a szívünkbe, de még ekkor sem adjuk fel! Újra és újra átéljük a fájdalmat, a reményünket már rég elvesztettük, de a harci szellem megmarad. A küzdelem nem állhat le, míg valaki más nyugvópontra nem viszi ezt bennünk és egy hasonló fellángolást nem kelt. És akkor az egész indul az elejéről. Boldogság, vidámság, ölelések, puszik és... KOPP! És megint, és megint csak a fájdalom, a magunkba roskadás, a depressziós számok hallgatása, rossz emlékek előkerülése, exekről képek bevillanása, szerelmek csalódása, érzelmi káosz, gyötrődés. És ezekre nincs segítség.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.