Mostanság egyre többet töröm a fejem azon, hogy mennyire álszent vagyok. Bár lehet, hogy csak szimplán béna. Itt siránkozok nap, mint nap, hogy nincs barátnőm, és nem találok senkit, akivel normális kapcsolatom lehetne, erre több csajjal kezdek el kavarni, vagy olyan dolgokat teszek velük, amiket magam sem gondolhatok komolyan. És most megint ez a helyzet. Igaz jöhetne mentségként, hogy részeg voltam, de ez sajnos egy elég gyenge kifogás lenne. Valóban tetszett előtte. Valóban felfigyeltem rá. De még gyerek. Egy kislány. Sosem szabadott volna kezdenem vele, és most is úgy érzem, hogy minden egyes perc, amíg vele vagyok, minden egyes szó amivel bátorítom csak egy mocskos illúzió felállítása. Két külön világban élünk, én pedig megpróbálom belehelyezni magamat az ő világába és ezzel párhuzamosan lehúzni őt a sajátomba. De ez mind csak egy délibáb. Próbálok vigyázni rá és távol tartani az én életem veszélyes, és fájó dolgaitól. Igen, ezt észreveszi. Kezd ő is felnőni és ki akar törni abból a fogságból, amit a szülei neveltek belé. El akar szakadni az erkölcsi normáktól, lázadni akar. De csak kezdi felvenni a tinédzser szokásokat és nem érti meg az ezzel járó veszélyek súlyát. Én pedig épp kezdek kikászálódni ebből és mégis eljátszom neki, hogy fülig benne vagyok a kiskamasz dolgokban. És ki tudja még, hogy hány dologban hazudok neki?? Rajtam kívül szinte senki. Tudom, hogy ez az egész kapcsolat egy ideig-óráig tartható, de én nekem másra van szükségem. Én küzdöttem eleget valakiért, mégsem kaptam meg. Most itt lenne a lehetőség, de nem tehetem, hogy ott hagyjam a lázadó tinédzsert. Hisz annyi minden rosszba belevittem. Én hoztam felszínre benne ezt a lázadást. Én miattam változott meg az élete. És most én legyek az, aki miatt összetör?? Én legyek, aki ezt a mesés álomvilágot lezúzza benne?? Annyian mondják neki, hogy ne bízzon bennem, mégis inkább az álomnak él. Annyian kérdezhetnék, hogyha így érzek - nem szeretem - akkor miért vagyok vele?? Mert egyszerűen jól érzem magam mellette, de mégis máshoz vágy a szívem. És már megint azt érzem, hogy senki nem fogja átérezni a helyzet keménységét. Megint egy elhamarkodott poszt. Megint egy olyan írás tőlem, ami egy TV műsorba, vagy akármiféle médiában helyt áll, de alacsony színvonalú. Az egész életem lassan alacsony színvonalra esik, és képtelen vagyok kitörni ebből. Már nincsenek szabályok, erkölcsök, csak az élvezet, amiért mindent meg kell tennem. Pedig milyen szép életem lehetett volna... De ez már egy másik sztori.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.