A vihar elült, az érzelmek már nem csapnak belém cikázó villámokként. A vágyak, ösztönök nem gyötörnek tovább. Hisz ő továbblépett rajtam. Tudtam, hogy előbb-utóbb sikerül neki, és reménykedtem, hogy minél előbb történik ez meg. Hányszor ellenkezett, amikor mondtam, hogy tartsa magát tőlem távol, és hányszor éreztem, hogy amit mondok vagy írok, az neki mint egy kés hasít a szívébe. De most már ezek a szavak se fájnának neki. Csak fellángolás voltam. És jó tudni, hogy nem hagytam benne akkora sebet. Még ha kicsit rosszul is esik, hogy ilyen könnyen tovább lépett, most az egyszer ne én legyek a középpontban. A lényeg, hogy ő most boldog. Ki tudja meddig, de a lényeg, hogy most az. Emellett végre én is nyugodt vagyok. Végre teljes mértékben a kapcsolatomra tudok koncentrálni. Nem gyötör a tudat, hogy naponta azzal a lánnyal beszélek, akivel csókolóztam, úgy, hogy volt barátnőm. Nyugalom van. Az emlékek mint leesett esőcseppek csörgedeznek tovább. Megtisztítva közben a lelkemet, de mégis kis utat belevájva emlékeztetnek. És ahogy kisüt a nap a víz felszárad, de a kis utak amiket vájtak örökké ott maradnak.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.