Igen, elolvashatod:) Úgyis kérted, hogy írjak neked is, amikor észre sem vetted, hogy van már olyan post ami rólad szól. Igazából nem tudom, hogy hol kezdjek bele. Nagyon sokat jelentesz számomra. Fontos vagy nekem. Szeretlek. Lehet, hogy nem kellene mondanom, de így érzek irántad. Elég régóta bennem van ez az érzés, de nem merem régóta bevallani magamnak. Miután szakítottunk, sokáig próbáltam elfojtani magamban, ahogy te teszel minden érzéseddel. De nekem ez nem megy. Engem ez belülről emészt föl. Nem, nem a szerelem. Nem is a bizonytalanság, csupán az az érzés, hogy az idő múlásával egyre kevésbé érzem, hogy viszont szeretsz, hogy érdekel téged az életem, vagy hogy éppen mi történik velem. Beszélgethetünk este sokat, de ha találkozunk nappal azt érzem, hogy nem olyan vagy, mint amikor este beszélünk. Sőt egyre inkább azt érzem, hogy mást szeretsz. És valójában ez emészt fel. Hogy minden nap azzal szembesülök, hogy ő rá gondolsz, az írásaidban róla írsz, amikor rám nézel a szemedben azt látom, hogy boldogabb lennél, ha ő mondaná neked mindezt. És csak a remény tart egyben, hogy ez talán mégsincs így. Kedvenc versem jut eszembe mindig, és újra és újra megbőget. Mind a vers, mind te. És csak reménykedni tudok, hogy az én versem nem úgy fejeződik be.

Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez
Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.