Nem mai a sztori. Múlt héten történt, vagy az az előttin. Egyik délután a Szöszi áthívott magához, hogy segítsek neki valamiben. Én hülye belementem szokás szerint, pedig tudtam, hogy lesz egy-két fájó pont. Arra mégsem gondoltam, hogy ilyen régi sebek szakadnak. Álltam egyedül az Örs vezér terén. Vártam, hogy jöjjön a Szöszi. Közben a tömeg jött és ment. Lendületesen, ahogyan délután szokott ez menni. Számtalan ismerős arc bukkant fel, de szinte mindenki levegőnek nézett. Még olyan emberek is, akiktől nem vártam volna. Kezdtem mérgelődni egy kicsit, hogy miért bánnak így velem. És ekkor hirtelen minden megállt. A tér, az idő, de leginkább a lélegzetem. A látókörömbe belibbent egy lány. Rövid kis szoknya, formás lábak, szép arc. Nem nézett felém, csak ment. Egyenesen. Ebben a pillanatban nem érdekelt semmilyen harag és senki sem, aki miatt eddig morgolódtam. A láttán a szívem úgy dobbant meg, mint négy éve, mikor először láttam Őt. Kicsit mintha megnőtt volna. Előnyére vált. Csodálatosabb teremtmény lett, mint anno volt. Csak bámultam és féltem is kicsit, hogy észrevesz. Nem tudtam, hogy mit kellett volna tennem. Így megvártam, míg elkezd a lépcsőn lefelé menni. Amint eltűnt a világ visszatért körülöttem a régi gyorsasságába. Egyszerűen nem hittem el, hogy megint Őt látom! Még mindig kicsit kételkedem magamban. Olyan, mintha egy tündér lett volna, aki csak azért jött oda, hogy pár pillanatra felejtesse a gondjaimat, és elgyönyörködtessen. Hiányzik. 4 év után még mindig hiányzik ez a tündérke....

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.